Emlékezünk – tehát vagyunk

Az EMKE részéről Barabás László néprajzkutató emlékezett a költőre, s marosmagyarói, nyárádselyei, illetve szászcsávási példákkal idézte, hogy Petőfi immár elválaszthatatlanul hozzátartozik magyarságtudatunk „tárgyi bizonyítékaihoz”, olykor akár úgy is, hogy alakja köré legendák fonódnak (például a Székelykeresztúr melletti Petőfi-sír), vagy akár úgy, hogy a szászcsávási emberek a szívükhöz közel álló verset neki tulajdonítják, „hisz\' ki írhatott volna ilyen verset más, mint Petőfi?”.

A nemzeti érzésben nincs vallás

Mindenképpen elismerésre méltó, hogy a mínusz 13 Celsius-fokos hidegben, az új év beköszönte után alig 12 órával ennyi ember összegyűlt a szobor körül. Nyugdíjasok, fiatalok, értelmiségiek, vállalkozók, lelkészek, mindennapi emberek – magyarok jöttek el órányi főhajtásra a szoborhoz.

Nagy László unitárius lelkész, püspökhelyettes emlékező beszédében elmondta, az evangélikus Petőfi születésének évfordulóján immár hagyománnyá vált, hogy a magyar egyházak különböző felekezeteinek lelkészei emlékeznek a marosvásárhelyi szobornál, mert a nemzeti érzésben nincsen vallás, mint ahogyan 1848-ban vagy 1956-ban sem az számított, hogy ki, milyen felekezet híve, mert jóakarat, egymásra figyelés nélkül nincs közösség, közösség nélkül pedig nincs jövő. Akkor, ’48-ban is jóindulattal állt a magyar ügy mellé sok idegen, s jóindulattal kell erősítenünk magunkat ma is ebben a városban.

Az ünneprontás szándéka nélkül jegyezzük meg csupán – immár évek óta szinte ugyanazok az emberek jönnek el a szoborhoz, akármekkorra hideg is van. Kerekes Károly – az ünnepség mindenkori résztvevője – parlamenti képviselőn kívül nem láttuk a téren a politikai pártok máskor olyannyira aktív, a magyarság érdekeit fennen hangoztató reprezentánsait. Mellette csak egy volt polgármester (Fodor Imre) és egy ideig-óráig képviselőjelölt (Vass Levente) érezte fontosnak jelen lenni a nemzeti költőnk születésének 190. évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen. Hadd ne találgassuk ezúttal, hogy a zord idő vagy a választásokig levő túl hosszú idő tartotta távol politikusainkat, közösségi vezetőinket.

Az ünnepség végén a Vártemplom kórusa megzenésített Petőfi-verseket adott elő, miközben a szobor talapzatán elhelyezték az EMKE, a történelmi vitézi rend, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Lorántffy Zsuzsanna Egyesület koszorúit.

Akár vásárhelyivé is válhatott volna

Marosvásárhely akaratlanul is igen nagy szerepet játszott a költő rövid életében. 1849. július 22-én feleségéhez innen írt rövid levelet, majd 29-én – mindössze két nappal halála előtt – ugyaninnen címezi levelét, az utolsót Júliának. Ebben áll a következő szövegrész: „Szinte ma az utban mondta (Bem tábornok – szerk. megj.), hogy neked itt Maros-Vásárhelyt csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen (...). De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehetsz felőle győződve.” Ha a történelem s hadiszerencse másként fordul, talán még marosvásárhelyi lakos is lehetett volna Petőfi Sándor. S bizonyára emiatt van az is, hogy a város bővelkedik Petőfi-emlékekben: emléktábla áll a Görög-házon (leleplezték 1884. szeptember 28-án), emlékoszlopot állítottak a költőnek 1912 novemberében (1919. márciusában ledöntötte az új román hatalom az obeliszket), Petőfi-dombormű van a Teleki-házon (avatták 1999. július 29-én), és szobrot emeltek Petőfinek 2000. december 16-án, azóta itt tartják a megemlékezéseket.