A fekete március marosszentgyörgyi áldozataira emlékeztek

Három lelkész – a házigazda Baricz Lajos római katolikus, Sütő István református és Kiss Csaba János unitárius – szolgált azon a csütörtök délelőtti ökuménikus istentiszteleten, melyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd kezdeményezésére tartottak a marosszentgyörgyi Márton Áron utcai plébániatemplomban. A rendkívüli eseményre 1990 fekete márciusa adott okot. Egészen pontosan március 19. és 20., amikor a Marosvásárhellyel összenőtt, akkor még magyar többségű község bátor lakói megpróbálták feltartóztatni a városban békésen tüntető tömeg „megleckéztetésére” berendelt görgényvölgyieket.

Huszonöt évvel ezelőtt a faluban megszólaltak a harangok, melynek hallatán jelentős tömeg gyűlt össze a szentgyörgyi tetőn, a falu központjában. A helyszínre érkezett a községháza traktorja is utánfutóval együtt, ezzel a kutatóállomás előtt a férfiak eltorlaszolták a főutat, és elkezdték ellenőrizi az áthaladni kívánó gépkocsikat. „Ezután érkezett meg a Görgény-völgye felől egy utolsó teherautó, amit a barikádnál természetesen megállítottunk – idézte fel a negyed évszázaddal ezelőtt történteket Orbán Balázs, a települést irányító Nemzeti Megmentési Front akkori vezetője. – A rakfelület tele volt betontörmelékkel és kövekkel. A tetején lehasalva hét-nyolc férfi, akik az úton érintett magyar településeken embereket dobáltak és ablakokat törtek be. Amikor látták a helyzet komolyságát, gyorsan leugráltak, beszaladtak a kutatóállomás udvarára, és eltűntek. A tömeg egyre gyűlt és egyre hangosabbá vált. Közben zajlott a járművek megállítása és azok nagyon szigorú ellenőrzése, majd továbbengedése”.

Ami ezután történt, mindenki számára ismerős: délután 6 órakor körül Marosvásárhely felől megjelentek az első tankok. A magyarokból és cigányokból álló tömeg skandálni kezdte: Armata e cu noi!, azaz a hadsereg velünk van. Erre a katonák románul visszakiáltottak: Majd mindjárt megmutatjuk nektek, hogy hogy van veletek a hadsereg! Ezek után a seregnyi baka megfélemlítő manőverbe kezdett, és tankjával elnyomta az úttorlaszt. Az igazi megtorlás az elkövetkezendő napokban kezdődött; a hatóságok előállítottak és börtönbüntetésre ítéltek több szentgyörgyi férfit. Orbán Balázs sem úszta meg, azonnali hatállyal leváltották tisztségéből, az ügyészség pedig hetekig faggatta arról – őt és a helyi lelkészeket –, hogy a templomokban miért húzták félre a harangot.

Kincses Előd, a hajdani Nemzeti Egységtanács (CPUN) akkori alelnöke, akit a román felbőszült tömeg nyomására március 19-én, teljesen antidemokratikus módon eltávolítottak tisztségéből, a vásárhelyi magyarság nevében köszönetet mondott a peremközségek lakóinak. „Ha nincs Sáromberke, Nagyernye és Marosszentgyörgy hősies ellenállása, valószínűleg sokkal nagyobb görgényvölgyi tömeg jut be a városba. És akkor a küzdelemnek is más lett volna a végkimenete” – vélekedett az ügyvéd-politikus, aki szerint a huszonöt évvel ezelőtti „gazszolgáltatás”, mint ahogy nevezte a hazai igazságszolgáltatást, mit sem törődött azzal, hogy a marosmenti települések magyarsága és cigánysága önvédelemből állította a barikádokat és tartóztatta fel a félrevezetett és leitatott tömeget, csak magyarokat és cigányokat ítélt nehéz börtönévekre. A Marosvásárhelyre vezényelt románok közül mindössze egy személyt állítottak elő azok közül, akik március 19-én, az RMDSZ-székház ostromán kiütötték Sütő András író szemét. Az ügyészek és törvénybírók cinizmusa azonban még így sem ismert határt: az agresszort nem gyilkossági kísérlet, hanem csendháborítás miatt büntették meg. Kincses úgy véli, már rég elérkezett az ideje annak, hogy a hazai igazságszolgáltatás „ne csak a bányászjárást, hanem a parasztjárást is kezdje újravizsgálni”. A jogász – aki maga is a fekete március áldozata volt, hisz menekülnie kellett az országból – Saulhoz hasonlította a román hatóságokat, de arra biztatta a jelenlévőket, hogy „reménykedjünk, hogy Saul egyszer majd Paullá válik”, utalt Kincses Előd a hírhedt keresztényüldöző férfi damaszkuszi úton történt pálfordulására.

Marosszentgyörgy mostani polgármestere, Sófalvi Szabolcs 1990 márciusában tizenhat esztendős, vásárhelyi középiskolás volt. „Mi nem valaki ellen tüntettünk. Olyan jogokat kértünk és kérünk mindmáig, amelyek megilletnek – elevenítette fel a Bolyai egyetem újjáalakítását vagy a kétnyelvű feliratok kihelyezését célzó utcai, békés megmozdulást az elöljáró. – Röhejes, hogy a hatóságok ma is kérdőre vonnak zászlónk kitűzése vagy himnuszunk elénekelése miatt”. Sófalvi emlékeztetni kívánt arra is, hogy a hatósági terror még hónapokig üldözte a szentgyörgyieket. „Emlékeznek ugye, hogy községünk és a város között közlekedő 5-ös buszról hányszor leszállítottak a rendőrök és igazoltattak, mint valami bűnözőket, akiktől óvni kell Marosvásárhelyt?” – idézte fel a meghurcoltatások folytatását a polgármester. Az akkor tizenéves fiú egy másik rendkívül megalázó jelenetnek is szemtanúja volt: osztálytársának az apját lánya előtt fektették a román katonák a tank lánctalpa elé, és a vasszörnyeteg beindításával fenyegetőztek.

Sófalvi Szabolcs ígéretet is tett falusfeleinek. Megfogadta, hogy a közeljövőben emlékművet állíttat a márciusi áldozatoknak. Az egybegyűltek csütörtökön Tóth Árpád sírjánál gyújtottak meg három szál gyertyát: egyet a tank alá fektetett férfi emlékére, egyet Puczi Béláért, egyet Szilveszter Kis Péterért. Baricz Lajos helyi plébános arra biztatta az eseményen szép számban megjelenteket, hogy soha ne legyenek ellenségek, Krisztus meg a nemzet szekerét azonos irányba, előre tolják.