Hit nélkül nem lehet élni a mindennapokban

Takaros kis udvarból lépünk be Kristály József és felesége, Katalin otthonába Csíkszentdomokoson, ahol kilenc gyermek nevelkedik – és nevelkedett, mert a nagyobbak már félig-meddig kirepültek a családi fészekből – szeretetben, boldogságban. Érkezésünkkor a két legkisebb fiú, a három és fél éves Bertalan és az öt éves Benedek a nagyszobában hancúrozik. A negyedik osztályos Eszter elment, hogy megmutassa a leckét egyik osztálytársának, a korban tőle nagyobb 12 éves Orsi még nem jött haza az iskolából, fúvós zenekari próbán van. Veronika érkezik le az emeletről álmos szemekkel, reggelente rórátéra jár, korán kell kelnie. A két nagyobb lány Csíkszeredában jár iskolába, Ditta tízedikes a Nagy István Művészeti Iskolában, Beáta pedig tizenkettedik osztályos a Segítő Mária Római Katolikus Gimnáziumban. Aztán Szabolcs is megjelenik, ő 24 éves. Megy is tovább, el kell rendezni az állatokat. A legnagyobbik fiú, Szilárd már nem lakik otthon, Marosvásárhelyen dolgozik. „Két nagy fiunk és két kicsi fiunk van, középen pedig az öt lány. Az éveket örökké változtatják, nehéz megjegyezni” – kacag az édesanyjuk, miközben sorolja a neveket és hogy ki hány éves. 

„Én Benedek vagyok és ötéves” – kucorodik fel a padra a kisfiú, akiről elárulják, hogy kisebb korában mindenkinek Bence vitézként mutatkozott be. „De akkor még csak négyéves voltam. Egyszer Bertalan szétkente a mustárt a széken” – tereli el a szót magáról Bence vitéz, ám öccse sem hagyja magát, és visszakiabál, hogy ez nem igaz. Végül kiderül: Bence az ötletadója a huncutságoknak, Bertalan viszi véghez. Zajlik az élet a Kristály család házában, nem unatkoznak soha. „Ünnepekkor többnyire összegyűlünk, máskor ritka, hogy együtt legyen a család, ki erre, ki arra, vagy az egyik, vagy a másik általában hiányzik. De karácsonykor mindenképp együtt vagyunk” – meséli Katalin. A karácsony hallatán Bencének ismét megered a nyelve: „Mostanában sokat szoktunk verekedni, de igyekszem jó lenni. Csak Bertalannak erőst feljön mindig a kedve. Én már küldtem levelet az angyalnak, és azt írtam, hogy hozzon egy cowboykészletet és még egy fegyverkészletet.”

Közben megérkezik a legkisebbik lány, Eszter kipirulva szaladt hazáig. Tovább beszélgetünk a családról, gyerekekről, a karácsonyvárásról.

József a balánbányai bányavállalatnál dolgozott 28 évet, majd Domokoson volt művelődésszervező néhány évig, onnan jött el nyugdíjba. Állatokat tart, gazdálkodik. Katalin a csíkszeredai kötődében dolgozott, majd sorra születtek a gyerekek. A két legkisebb megszületése előtt két évig egy tejcsarnok alkalmazottja volt. „A Bertalan után kapott két év gyereknevelési szabadság lejárta után volt még valamennyi munkanélkülim, amely most februárig tart, és odáig még van valami biztosítékom, aztán majd meglátjuk, lesz valahogy” – mondja bizakodóan. Nemrég elvégzett egy, a Caritas által szervezett gyerekgondozási tanfolyamot is. „Egy életen keresztül gyerekneveléssel foglalkozott, és most elvégezte az elméletet is. Most már szakképzett gyereknevelő” – jegyzi meg nevetve a férje. 

„Karácsonyra készítünk mindenféle dolgokat, minél természetesebbeket, hogy minél kevesebbet kelljen vásárolni” – osztja meg velünk Katalin. „Papírból hajtogatunk csillagot, vagy pedig szoktunk szaloncukorkákat készíteni, mézeskalácsot, vagy díszeket, színes bogyóból jócselekedet-láncot, ilyesmiket” – veszi át a szót Eszter, és rögtön szalad a színes papírokért, ollóért, hogy megmutassa nekünk. „Mi igyekszünk mindent úgy csinálni, hogy ne kelljen sok pénzt kiadni érte, a pénzt be kell osztani. Másnál is, de nálunk aztán végképp. Meg aztán nálunk a játékok is általában úgy vannak, hogy például amit most Bence kér, a fegyverarzenált, hát azt szépen el fogjuk készíteni. Apuka fúr-farag, a leányok festegetnek, anyuka varr egy pisztolytáskát, és úgy meglesz az arzenál. Ha jó lesz, az angyal elhozza” – hangsúlyozza a végén, úgy, hogy a közben a papírhajtogatással elfoglalt Bence is jól hallja. 

Időközben megérkezik egy fiatalember is, akiről kiderül, hogy ugyan nem családtag, de ott lakik náluk. Mark egy amerikai egyetemista fiú, aki tanulmányúton van, és ők fogadták be, mert mint mondták, eggyel több ember már nem számít.

Veronikának eszébe jut, hogy megmutassa nekünk, amivel már napok óta dolgozik a család: betlehemest készítenek karácsonyra, melyet majd az angyal az udvaron található filagóriában helyez el. „Rongybábukból készítjük. Vannak letett fényfüzérek, mivel értek mindenféle javításhoz, és a nagyfiam is nagyon szereti a bütykölést, azt megjavítjuk, és abból lesz a betlehemes fényezése” – magyarázza József, majd rászól az olló fölött civakodó gyerekekre. „Közben, ha nem fogjuk őket, akkor szétfut az egész” – mondja már mosolyogva. Felesége még hozzáteszi: „Csak le kell foglalni őket. Ha el vannak foglalva, és tudják, mikor mit csinálnak, akkor rendben vannak.” Neki is fog a család apraja-nagyja a betlehemes alakításának: készül már rögtön a királyok fejére a korona.

„A Jóisten megadja nekünk a mindennapi szükséges dolgokat. Hála Istennek, mi soha szükséget nem szenvedünk. Bár nem is dúskálunk semmiben, és igyekszünk minden jövedelemforrást kihasználni, a gyerekek például tanulmányi pályázatokra jelentkeznek” – néz végig a tevékenykedőkön a családfő. Ha fölöslegesen találnak egy kicsit költekezni, azt valahol máshol megérzik, mondják. A mostani karácsonyi ajándékozást is úgy oldották meg, hogy minden családtag cetlit húzott, és így egymásra figyelve, ki kell mindenki találja, hogy az, akinek a nevét kihúzta, mit szeretne ajándékba. Így az ajándékozásban is mindenki részt vesz. „Nem csak elvárja az ajándékot, hanem mindenki mindenkinek ad valamit. Igazából nem is az ajándék a lényeg. A karácsonyban az a lényeg, hogy együtt legyen a család, és akkor együtt ügyesen, szépen énekeljünk, szeressük egymást” – véli József. És hogy ne csak „magukba” legyenek, általában minden évben a szentestére meg szoktak hívni valakit, aki egyedül van, hogy ő is családban ünnepeljen. A tavaly a helyi tisztelendő atyát hívták meg, az idén egy özvegyasszonyt szeretnének meghívni.

„Meg szokták tőlünk kérdezni, hogy hány gyereket terveztünk. Erre mindig azt mondom, hogy mi sosem terveztünk, hanem mindig csak egyet fogadtunk el. Mert ha azt mondta volna valaki az elején, hogy kilenc lesz, mi sem hittük volna el. De az, amelyik éppen jött, elfogadtuk” – avatott be Katalin. A faluban több olyan család van, akik őket tartva szem előtt példaként, bevállalták a negyedik vagy ötödik gyereket is. 

A Kristály családban sem felhőtlen minden, számtalan gond, baj is akad. De hisznek benne, hogy nagy a gondviselés, és azt is vallják, hogy hit nélkül nem lehet élni a mindennapokban. Kérdésünkre, hogy mit várnak az új évtől, mit kívánnának, Veronika rögtön rávágja, hogy türelmet a tanuláshoz. Az otthon levő nagyobbik fiúnak munkahelyet remélnek. Azt, hogy a mindennapi szükséges dolgaik meglegyenek. „Hisszük, hogy a Jóisten kirendeli a mi munkánk által azt, ami igazán szükséges” – mondja nyugodtan Katalin. „Nem kívánunk nagy grandiózus dolgot, csak azt szeretnénk, csak azt kívánjuk az új évtől, a Jóisten adjon nekünk annyi kegyelmet, hogy bírjuk elviselni azokat a dolgokat, amik vannak nekünk, hogy ne menjünk idegileg és mindenféleképpen tönkre. Meg azt, hogy legyen békesség a családunkban, és a környezetünkben tudjunk békességet fenntartani” – zárja a családfő a beszélgetést.