Üres a „viperafarm”

„Egy esztendeje annak, hogy testvéremmel vállalkozást akartunk indítani. Jó nyereséggel kecsegtetett a viperaméreg-eladás, a tenyésztők is olyan készségesen ajánlották... csak a buktatókról nem beszéltek” – kezdi a történetét a magát megnevezni nem akaró személy, s elvisz, hogy megmutassa a „kígyótanyát”.

A raktárépület záros, a pókhálók sűrűsége szerint több hónapja nem nyitották ki. Az ajtón felirat áll, mely veszélyes állatok ottlétére figyelmezteti a közeledőt. „Amikor az engedélyezést elindítottam, egyik kitét ez volt: ki kell táblázni. Aztán otthagytam, ha másra nem jó, a betörőket távol tarthatja” – meséli.
Az épületbe lépve bárki biztos lehet benne: e falak között, ha voltak is élőlények, ma már nincsenek. Egy csőszakadás miatt térdmagasságig áztak a falak, vastagon lepi a penész. A belső helyiségek egyikében látható: előkészületek történtek egy jó jövedelemmel kecsegtető vállalkozás beindítására.

„A kígyótenyésztők olyan szépen tudják ecsetelni, milyen nagy haszon van ebben az üzletben. Én is ilyenekkel találkoztam, felkeltették az érdeklődésemet. Naivan azt hittem, megveszem a kígyókat, havonta egyszer etetem és fejem a mérgüket, azt pedig jó pénzért felvásárolják a gyógyszergyártók. Így kezdtem el az engedélyeztetést” – magyarázza emberünk, aki a különleges állattartáshoz a berendezést is el kellett készíttesse. Vagy tíz, lelakatolható terrárium van, a helyiséget a többitől egy hatvan centi magas fal választja el: ha a viperák valamilyen csoda folytán megszöknének szállásukról, ez fékezze meg a továbbjutásban.

Pénzköltés és időráfordítás után, az engedélyek egy részének birtokában kezdett kristályosodni a valóság: igazat mondtak neki, hogy a kígyókat elég havonta egyszer etetni, azt viszont elhallgatták, hogy víz nélkül három nap alatt kimúlnak. Friss víz kell kétnaponta és ellenőrzött, stabil hőmérséklet. A raktárban, ahol télen minden megfagy, a kígyókat semmi sem serkenti haszontermelésre. A hasznot jelentő méreg kezelésével és értékesítésével is akadhatnak problémák – derült ki időközben. Nagy tételben éri meg csupán. A vipera ugyanis havonta egyszer fejhető, két cseppnyi egy egyedtől. Ennek 70 százaléka víz, 30 hasznos anyag. A gyógyszeriparban használt szert viszont porrá kell alakíttatni, erre Bukarestben van megfelelő felszerelés. A szolgáltatást mondani sem kell, nem banikért végzik. De ha adott a por, akkor sincs vége a kálváriának. Nem mindegyik gyógyszergyár fogadja; amelyek feldolgozzák, megválogatják beszállítóikat, nagy tételre kötnek üzletet. „Nem tíz, tízezer kígyó kellene a nyereségességhez.”

A „nem sikerült” kígyótenyésztő összegeket is mondott, minek mi az ára, de szerinte nincs értelme, hogy leírjuk, mert aki az interneten keresgél, az őszinte vélemények között ezekre rátalál. A beugrató, kígyótenyésztésre biztatók más árakat, nagy bevételeket tüntetnek fel. Mindenkinek a maga dolga, kinek hisz. Ha nevét nem is, tapasztalatait megosztotta olvasóinkkal, hátha néhány szépreményűt meg tud menteni a csalódástól. Azt is leszögezte: ne féljenek a gyergyószentmiklósiak, abból a raktárból egyelőre nem kúszik ki egyetlen vipera sem.