Búcsús vendéglátást tartottak a gyergyószentmiklósi Szent Anna-kápolnánál

„Anna szülte azt az asszonyt, aki Jézus anyja. Adjunk hálát a szülőkért, nagyszülőkért, adjunk hálát az életért” – buzdította az egybegyűlteket az ünnepi szónok, Gál Hunor örmény katolikus plébános. Minden generáció képviseltette magát a hegyi búcsún, hiszen a legkisebb egyéves és két hónapos, a legidősebb pedig nyolcvan éven is túl volt.

„Isten a gyermeknek azért teremtett két kezet, hogy egyikkel az apja, másikkal az anyja kezét fogja. Jaj annak a gyermeknek, akinek a kezét elengedik” – fogalmazott a plébános. Az élet szent dolog, amit elsősorban Istennek kell megköszönnünk, illetve szüleinknek, akik eszközök Isten kezében – szólt a szónok, kitérve arra is, hogy sok szülőnek legnagyobb szívfájdalma, hogy őket nem szeretik gyerekeik. Előfordul, hogy négy-öt „jól nevelt” gyermekből egy sincs, aki a szülőt öreg korában segítse.

Minden esztendőben közös ebéd követi a Szent Anna-búcsút. Története van ennek, ugyanis amikor a móricgátiak meghallották gyergyószentmiklósi barátaiktól, hogy a kápolna felújítását tervezik, úgy érezték, ebben nekik is részük kell legyen. Azt ígérték, a befejezés ünnepén ők főzik a díszebédet. Azt is tudták, nem ehet úgy egy kisebb társaság, hogy a többiek nézik, így nagy adagokban gondolkodnak. Ezt az elvet ma is tartják, hatodik esztendeje, hogy visszajönnek Szent Anna napjára, és nagy üstökből mérik az eleséget minden búcsújárónak. Tóth Antal, a móricgáti társaság vezetője elmondta, hatan jöttek idén, hárman főztek, és hoztak még olyan személyeket is magukkal, akik sosem jártak Gyergyószentmiklóson.

A móricgátiakkal egy csapatban számos gyergyószentmiklósi is volt, ők azok, akik évről évre hozzáteszik a részüket az ünnep szervezéséhez. Ifj. Len Emil emléklappal köszönte nekik is a munkájukat, és szintén ő volt, aki egyforma piros pólókat adott a szervezőkre, ételkészítőkre, rajta a kápolnákkal. Elmondta, egyre bővül azok köre, akik segítségüket ajánlják fel, ezért gondolta, ha már együtt, egy célért fognak össze, látszódjon is rajtuk, hogy egy csapatba tartoznak. Könnyen meg lehetett tehát különböztetni őket, és sok köszönet járt a „piros ingeseknek”.