Először adott személyes hangvételű interjút a tűzoltósági szóvivő

ezért a középiskola elvégzése után rögtön felvételiztem a rendőrakadémiára, de elutasítottak a fizikai alkalmassági felmérés után, ugyanis nem voltam elég magas. Nagyon csalódott voltam, de tovább kellett lépnem, és a tanügyben helyezkedtem el, nyolc évig tanítottam történelmet és angolt a vaslábi iskolában. Aztán fenekestől felfordult az életem, amikor megláttam egy álláshirdetést az újságban, amelyben szóvivőt kerestek a sürgősségi esetek felügyelőségéhez. Mai napig úgy gondolom, hogy a sors keze volt a dologban, ugyanis az volt az utolsó nap, amikor jelentkezni lehetett, és ezt meg is tettem. Végül egy sikeres versenyvizsgát követően 2007 decemberében elfoglalhattam az állást, és azóta én vagyok az intézmény úgynevezett hangja.

– Szakmát váltani nehéz, főleg akkor, ha ilyen éles váltásról van szó. Hogyan élte ezt meg, mennyire volt nehéz beilleszkednie?

– Nehéz volt megszokni, hiszen kívülről minden egyszerűnek és szépnek tűnik, de sok olyan szigorú előírása van a katonai státusnak, amelyekhez nehéz hozzászokni. Gondolok itt például a megszólításokra és a köszönési formákra. Tíz év azonban elegendő ahhoz, hogy megszokja az ember. Egyébként a tíz évből valójában csak nyolc telt munkával, ugyanis két évig gyereknevelési szabadságon voltam. Tizenegy éve vagyok csendőrfeleség, és tavaly a gyereknevelési szabadságom lejárta után költöztem Csíkszeredába a férjemmel és az akkor kétéves kislányommal, addig Vaslábon éltünk, és korábban minden nap ingáztam a szülőfalum és a megyeszékhely között. Nehéz volt újra felvenni a ritmust, hiszen korábban a munka volt az első, azonban amikor az embernek gyermeke születik, ő lesz a legfontosabb. Mára azonban sikerült megtalálni az egyensúlyt.

– Mit jelent szóvivőnek lenni, hogyan telik egy munkanapja? Mennyire nehéz nőként betölteni ezt a szerepet?

– Ez egy nemes és szakmai elégedettséget biztosító foglalkozás, hiszen nap mint nap a Hargita megyei hivatásos tűzoltók munkáját mutatom be, akik tiszteletreméltó munkát végeznek, gyakran életeket mentenek. Tulajdonképpen én vagyok a kapocs az intézmény és a sajtó között. A szóvivői munka nagyon dinamikus, hiszen minden nap más, és naponta vannak kisebb-nagyobb bevetések. Emellett nagyon változatos is:

Ettől eltekintve vannak biztos pontok a munkakörömben, például minden reggel sajtószemlével kezdem a napot. Ezután változik a program annak függvényében, hogy történik-e valami, és amikor nincs bevetés, akkor a megelőzéssel és a rohammentő-szolgálattal foglalkozom. Ezen kívül gyakran szervezünk versenyeket a hivatásos és önkéntes tűzoltók, illetve diákok számára, továbbá rendszeresen küldök közleményeket a megoldott esetekről az újságíróknak.

Vannak napok, főleg a súlyosabb esetek alkalmával, amikor a két mobiltelefonom és a vezetékes is egyszerre csörög. Nem tagadom, néha sok stresszel jár ez a munka, de egy jó szóvivő erényei közé kell tartozzon a türelem, a jó beszédkészség és a terhelhetőség. Nőként nem volt nehéz beilleszkedni, ugyanis előttem is hölgy töltötte be ezt a munkakört.

Az esetek többségében a diszpécserszolgálattól megkapom az első fontosabb információkat, mint például a helyszín és a kiszálló tűzoltók száma. Ezután a diszpécser folyamatosan tartja a kapcsolatot a bevetési csoport vezetőjével, én őt csak akkor hívom, ha nagyon muszáj, ugyanis nem akarom hátráltatni a munkájában, hiszen ő kell irányítsa a mentést. Az eset megoldását követően a kollégáim kitöltenek egy jegyzőkönyvet, amely minden fontos adatot tartalmaz, mint például a megsemmisült javak értéke vagy a tűz oka. Ez alapján hívom vissza és tájékoztatom a média képviselőit.

– Milyen a kapcsolat a megyében a hivatásos és önkéntes tűzoltók között?

– Hargita megye kiváltságos helyzetben van ebből a szempontból, ugyanis mind a 67 Hargita megyei közigazgatási egységben (városban és községben) működik önkéntes szolgálat. Amikor egy településről érkezik segélyhívás, a diszpécserszolgálat azonnal értesíti a helyi önkéntes tűzoltókat annak érdekében, hogy a hivatásos egységek érkezése előtt a lehető leggyorsabban tudjanak közbelépni. A vidéki sürgősségi eseteknél tehát ők lépnek közbe először, hiszen ők vannak közelebb, sőt olyan esetek is vannak, amikor egyedül is képesek ellátni az adott feladatot. Amennyiben a felkészültségüket meghaladó problémával szembesülnek, kérik a segítségünket, és akkor a hivatásos szolgálatok is a helyszínre sietnek. Tulajdonképpen segítjük és kiegészítjük egymás munkáját, és folyamatosan kommunikálunk egymással az önkéntes szolgálatok vezetőin keresztül.

– Milyen a Hargita megyeiek viszonyulása a hivatásos tűzoltókhoz, a nyelvi akadályokból adódtak-e problémák?

– Ez egy létfontosságú kapcsolat, hiszen mi az emberi életek és különböző javak megmentésének érdekében dolgozunk, és ezt az emberek is tudják, ezért véleményem szerint egy jó kapcsolat alakult ki az évek során mind a megelőzés, mind pedig a bevetések terén. Az a legfontosabb, hogy a sürgősségi esetek alkalmával bizalommal forduljanak hozzánk, és azonnal hívják a 112-es egységes segélyhívószámot annak érdekében, hogy minél gyorsabban a helyszínre tudjunk sietni. Igyekszünk kiszolgálni az igényeket, és

illetve a bevetési egységeknél is az a jellemző, hogy minden esethez olyan csapat megy ki, amelynek tagjai között van legalább egy magyarul beszélő tűzoltó.

A sajtószemle alatt naponta olvasok magyar cikkeket, és megértem a lényegüket. Véleményem szerint a magyar egy olyan nyelv, amelyet csak úgy lehet tökéletesen elsajátítani, ha gyerekkora óta tanulja az ember. Angolul és franciául is beszélek, a magyar azonban sokkal nehezebb.

Ehhez kapcsolódtunk be mi is, és anyagi, illetve egyéb adományokkal segítettük az említett szépvízi családot. Átérezzük mi is, hogy min megy keresztül valaki, amikor leég mindaz, amit az élete során összegyűjtött, vagy elveszít valakit. A hivatalos tennivalónkon túl is próbálunk segíteni, ezért szoktunk például véradási akciókat is szervezni.

– Emellett a tíz év alatt biztosan több szomorú, tragikus esettel találkozott. Melyik volt az, amely a leginkább megérintette?

– A legtragikusabb élményem egy csíkszentdomokosi autóbalesethez kapcsolódik. Emlékszem, hogy úton voltam Vaslábról Csíkszereda felé, épp munkába igyekeztem. Reggel fél 8 körül értem Domokosra, és láttam, hogy le van zárva a forgalom. Azonnal kiszálltam az autóból, hogy megnézzem, mi történt. Hamar kiderült, hogy egy autóbalesetről van szó három sérülttel. A jármű vezetője beszorult a kocsiba, a másik két súlyosan megsérült utasát pedig a mentőszolgálat azonnal kórházba szállította, egyikük azonban már az út során belehalt sérüléseibe. A sofőr kiszabadításáért hosszú ideig küzdöttek a kollégáim, eközben én élőben adtam interjút az egyik tévének. A közúti balesetek furcsasága, hogy ilyenkor nagyon magas az adrenalinszint, ezért a sofőr a mentés során végig magánál volt, és beszélt a kollégáimmal, de eközben nagyon súlyos sérülései voltak. Végül sikerült kiszabadítaniuk, és megkezdték az elsősegélynyújtást, de annyira súlyosak voltak a sérülései, hogy szívmegállás következtében elhunyt.

Nagyon nehéz ezekről az esetekről beszélni, és azért is él bennem elevenen ma is, mert a saját szemeimmel láttam, amit a kollégáim szinte nap mint nap átélnek. Több év kellett elteljen ahhoz, hogy túltegyem magam ezen a megrázkódtatáson, és el kellett fogadnom azt, hogy néha minden erőfeszítésünk ellenére sem tudjuk megmenteni az áldozatokat.