Útban a királyi vendégség felé

Amikor magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, magunkévá tesszük Krisztus szenvedését

„A bűnbánati hét a bűnvallástételnek az alkalma. Azt a célt szolgálta, hogy az úrvacsorához tiszta lélekkel tudjunk járulni. Ilyen lélekmélyítő pillanatok a bűnbánati istentiszteletek, amikor megpróbálunk kiszakadni a világ sodrásából, és legbelül keressük az azonosulást a történelmi eseményekkel, amelyek ugyebár a feltámadásban csúcsosodnak ki” – említette a lelkipásztor.

Hangsúlyozta, ez idő alatt, amire figyelni kell, az nem a külső világ, ami körülvesz bennünket, nem az a rohanás, az a stressz, amiben élünk, hanem tekintetünket – az istentiszteleten felolvasott és magyarázott igék által – befelé fordítjuk. „Jézus azt tanította, hogy Istennek országa bennünk jön el, vagy közöttünk és bennünk van” – magyarázta Szatmári.

Így tulajdonképpen azt szeretnék elérni, hogy egyfajta belső látás alakuljon ki, azért, hogy Istennel a találkozás a szív legmélyén létrejöhessen. Mint azt elmondta, a bűnbánati hét minden napján tartott istentisztelet a közösségről is szólt, tehát azt is jelképezik, hogy befelé fordulva próbáljuk meglátni a testvért. „Akkor nyer ez igazi kifejezést és értelmet, amikor egy kenyérben és egy pohárban részesül ugyanaz a közösség. Tehát bűnbocsánatot próbálunk nyerni, bűnvallást gyakorolva, nem csak Isten, hanem az emberek felé is, hogy tudjuk megbékélni egymással, és szeretetben élhessünk” – jelentette ki a református lelkész.

A bűnbánati hét kiteljesedése pedig maga a feltámadás ünnepe, ennek egyik legmagasztosabb pillanata az úrvacsora magunkhoz vétele. „Királyi vendégségnek is szoktuk nevezni – említette Szatmári Szilárd –, és az Úr asztalát Isten kegyelme megterített asztalának tekintjük. A rajta levő javak, amelyek Krisztusnak megfeszített testét és a kiontott vérét jelképezik, tulajdonképpen azt ábrázolják, hogy miképpen adja önmagát az áldozatában Krisztus, és mi hogyan tudunk ebben részesedni. Nagyon misztikusan fogalmazva, egyfajta azonosulás Krisztussal, az ő szenvedésével, halálával, természetesen ez az örömnek az ünnepében, mert egy asztali közösség mindig örömet jelent. Amikor magunkhoz vesszük a kenyeret és a bort, úgymond elfogadjuk és magunkévá tesszük Krisztus szenvedését.”