Újrahasznosított tárgyak művészete

– A Second hand címet viseli a tárlata, mivel kiszuperált tárgyakat örökít meg alkotásain. Miért folyamodott ehhez a témához, címhez?

– Manapság annyira ki van taszítva a művészet a társadalomból, hogy a képzőművész tevékenysége általában egy nem elfogadott szakmát, kenyérkeresési módot jelent. Legtöbben egyszerűen idegenkednek, irritálódnak attól, ha valakit műteremben látnak dolgozni, nem tartják ezt foglalkozásnak, munkahelynek. Gondoltam, hogy a másodkézből vett tárgyakkal érzékeltetem ezt az állapotot, hiszen ezeknek a sorsa is hasonlóan mostoha, mint az alkotó embereké.

– A second handnek van egy részben optimista kicsengése is, hogy valamit újra lehet értékesíteni, hasznosítani.

– Így van, a fogyasztói társadalom sok mindent kidob, amit lehet használni... Én ezt fölösleges pazarlásnak tartom. Nagyon kevés olyan hely van ebben a világban, ahol méltóképp tudnak újrahasznosítani. Az én vélekedésem, hogy nem szabad a használható tárgyat szemétnek tekinteni és kidobni, ezt érzékeltetem a hajóroncsokkal, ruhákkal. Tételesen: könnyebb és olcsóbb is egy hajóroncsot újjáépíteni, mint a semmiből egy újat készíteni.

– Grafika szakon végzett, mégis – a jelenlegi tárlata is igazolja, hogy – festészeti nyelvezet segítségével fogalmaz. Miért?

– A grafikusnak mindig az a problémája: ha nincsenek meg a megfelelő segédeszközei, nem tud alkotni. Az iskolában voltak présgépek meg egyéb felszereléseink, de alkotótáborokban vagy otthon a műteremben nélkülözni kellett ezeket. Ha az embernek szerencséje van, bekerülhet egy grafikai műhelybe, de általában ezeket az eszközöket bérelni kell, és nagyon drágák. Egyszóval, azért álltam neki festeni, mert így nem vagyok annyira helyhez és anyagiakhoz kötve, szabadabban alkothattam.

– A beszélgetés elején említette, hogy a művészet a társadalom peremére szorult. Mennyire éltethető ilyen körülmények közt a művészi szabadság?

– Csak sikeres és szerencsés alkotó lehet szabad, aki értékesíteni tudja alkotásait. Különben, ahogy a művészek többségével történik – akár hosszabb ideig is –, másfajta munkát is kell végezni. Én például rakodómunkás voltam tavaly Pesten, ahol kínaiak és vietnámiak voltak a dolgoztatóim, igaz, sohasem vetettem meg a kétkezi munkát. Másfelől, ahogy a tárlat is igazolja, szeretek takarékoskodva élni, általában semmit nem dobok ki, mindent újrahasznosítok. Visszatérve a kiállítás címének a választásához, úgy gondolom, ha a galéria előtt elhalad valaki, és meglátja a second hand kifejezést, kíváncsi lesz és belép. Nap mint nap turkálókba járunk, csakhogy az ide betévedő nem olyanfajta újrahasznosított termékekkel találkozik, amikhez szokott, hanem másokkal.

– Mi a véleménye a PAG működéséről?

– Örvendek, hogy végre valaki nem aranyat és ingatlant akar venni, hanem egy ilyen helynek a létrehozásába fektetett, így pártolja a képzőművészek törekvéseit. Itt ki lehet állítani, és sajtónyilvánosságot is biztosít. Minden városban kellene működjön egy hasonló galéria és aukciósház. Nagy örömmel fogadtam a galéria meghívását, annál is inkább, hogy szülővárosomban, Marosvásárhelyen, többször is, amikor kiállítási szándékkal érkeztem, egy kicsit tolakodásnak vették a gesztusom. Szeretek hazajönni Erdélybe.

A sors úgy hozta, hogy legutóbb is éppen Csíkszeredába jártam, amikor annak az Élesdi Művésztelepnek volt kiállítása, melynek alapító tagja vagyok. Mindig erős bennem a honvágy, rájöttem, hogy nem bírom sokáig a fenyők nélkül, így számomra minden ilyen utazás egyben feltöltődést is jelent.