Felcsíki Egyházi Kórustalálkozó Gyimesfelsőlokon: több mint hatszázan énekeltek együtt

Lelki és közösségi ünnepnek adott otthont szombaton Gyimesfelsőlok: a Szent András-plébániatemplomban tartották meg a 29. Felcsíki Egyházi Kórustalálkozót. A római katolikus énekkarok seregszemléjén több mint hatszáz kórustag gyűlt össze Gyimesbükktől egészen Balánbányáig, hogy közösen, énekben dicsérjék Istent. A résztvevők közül sokan székely és csángó népviseletben érkeztek.

A rangos esemény immár hagyománnyá vált a térségben. A vándorrendezvény 1995-ben indult Csíkszentdomokosról, és bár a koronavírus-járvány miatt két alkalommal elmaradt, mára újra a felcsíki és gyimesi egyházi közösségek egyik legfontosabb találkozási pontjává nőtte ki magát.

Nem verseny, hanem találkozás

Az ünnepi szentmisét Bálint Emil felcsíki főesperes celebrálta, aki bevezetőjében hangsúlyozta:

Mint fogalmazott, nem a teljesítmény a fontos, hanem az a szolgálat, amelyet a kórustagok végeznek a próbákra szánt idővel és az istentiszteletek méltóbbá tételével.

A szentbeszédet Márton István csíkrákosi plébános tartotta, aki az ének mélyebb lelki jelentésére irányította rá a figyelmet. Rámutatott:

„Az ének a legbelsőbb vágyaink kifejezése” – fogalmazott. Hozzátette: a dallamok forrása egyszerre a fájdalom és az öröm, hiszen az emberi élet mindkettőből táplálkozik. Az énekek ezért nem csupán művek, hanem megélt tapasztalatok hordozói is, amelyek emlékeket és érzéseket idéznek fel.

A plébános személyes példával is érzékeltette mindezt, felidézve, miként értette meg felnőttként gyermekkori élményét, amikor nagymamája a Stabat Mater alatt könnyekig meghatódott. Mint mondta, az ének képes újraélhetővé tenni a múlt fájdalmát és vigaszát.

A közös hang ereje

A kórustalálkozó üzenete túlmutat az előadásokon: a közösségben megszólaló ének akkor válik hitelessé, ha belső indíttatásból fakad, és nem az egyéni kitűnés, hanem Isten dicsősége a cél. A szentbeszédben elhangzott:

A szentmisét követően a kórusok bemutatkozása során számos egyházi mű csendült fel, olyan alkotások, amelyek valaha egy-egy ember belső élményéből születtek, és azóta is imádságként élnek tovább a közösségekben.