– Keveset tud önről az olvasó, írásai alapján helytörténészként ismerjük. Mióta gyűjti a képeslapokat?

– Csíkszeredában születtem 1950. június 30-án. Középiskolai tanulmányaimat 1961–1969 között a csíkszeredai (mai Márton Áron) gimnáziumban végeztem, itt érettségiztem. 1971-ben végeztem el az építészeti technikumot, és még abban az évben a Hargita Megyei Tervezőhivatalnál kaptam munkahelyet. Szabadidőmben előbb bélyeggyűjtéssel foglalkoztam, 1986-ban rájöttem, hogy csíkszeredai képeslapokat érdemes gyűjteni. Előbb Hargita megyei településekről, de pénzügyi okokból később csak csíki vonatkozású képeslapokat vásároltam.

– Több sorozata jelent meg a Csíki Hírlapban. Milyen visszajelzéseket kapott?

– Hasznos volt bemutatni a Csíki Hírlapban a régi képeslapokat. Számos visszajelzést kaptam. Íme, egy példa. A lap 2013. június 12-ei számában jelent meg a Főúti villák című cikk, és nem sokkal később egyik volt munkatársam, Ferencz Imre felhívta a figyelmemet, hogy a cikkben szereplő villa tulajdonosa nem Gaál Endre, hanem Gaál Elek volt. A tábla feliratán csak GAÁL E. szerepelt. Megmutatta a Gaál Elek csíkpálfalvi plébános villájával kapcsolatos dokumentumokat, meglepetésemre ott láttam egy Tusnádfürdő központjáról készült kataszteri térképmásolatot, helyrajzi számokkal. Bár a csíkszeredai kataszteri hivatalnál átnéztem két kötetnyi tusnádi kataszteri térképet, ez a tusnádfürdői térkép nem volt közöttük. Elkértem, lemásoltam, és ez könnyítette a kutatói munkámat.

– Hogyan lett könyv a képeslapokból, illetve a hozzájuk fűződő kis történetekből?

– Rég tervezem az évek során általam felvásárolt képeslapok kiadását, közkinccsé tételét. Tavaly az egyik barátommal érdeklődni mentem a megyei tanácshoz, ahol furcsa választ kaptunk, ezért más megoldást kerestünk. Próbáltam magyarországi támogatást szerezni, de olvastam a Krónika május 5-ei számában megjelent Egyelőre nincs több pénz a Nemzeti Kulturális Alapnál (NKA) című cikket, melyből megtudtam, hogy 9 ezerről 13 ezerre nőtt az NKA címére érkezett pályázatok száma. Benevezési díjat is kell fizetni, ezért erről lemondtam. Május végén tudomást szereztem arról, hogy a megyei tanács már szeptember 25-én továbbküldte a kérésemet a Hargita Kiadóhoz, ahonnan, sajnos, a mai napig nem válaszoltak. Utolsó tervem az volt, megkérem a Tipographic nyomdát, készítsen egy mesterpéldányt. Hamarosan elkészült, és megmutattam a barátaimnak. Listára került a megrendelők neve, és a nyomda vezetősége elrendelte 500 példány kinyomását. Június végére elkészültek a könyvek. Július elsején üzenetet adtam fel a világhálóra az alábbi szöveggel: „Tegnap, születésnapomra, készen lettek a könyvek. Mától szétosztom”. Óriási siker lett, rövid idő alatt szinte az egész elkelt, de félretettem 50 kötetet a könyvbemutatóra. Minden jó, ha a vége jó – tartja a közmondás. A Hargita Kiadó helyett én nevetek, mert támogatás nélkül megjelentek a könyvek.

– Nem olcsó mulatság régi képeslapokat vásárolni. Megérte?

– Valóban nem olcsó. Fizetésem, illetve ma a nyugdíjam egy részét erre költöttem, költöm. Egy példa: a 216-os számú képeslapért ötven eurót kért egy Râmnicu Vâlcea-i eladó. A könyv borítójára került szép tusnádfürdői képeslap még ennél is drágább volt. Elmondhatom, a Csíkban megjelent könyvek közül a képeslapos könyv megjelenéséért én fizettem saját zsebemből a legtöbbet. A siker titka, hogy a könyveket sikerült eladni, szerintem abban rejlik, hogy pazar a nyomdai kivitelezés, és sok olyan kép van benne, amelyek korábban más kiadványokban nem jelentek meg.

Kiknek szól a könyv?

Ez a könyv elsősorban azokhoz szól, akik Csíkszéken születtek, itt éltek vagy élnek, beleszerettek ezekbe a tájakba, és nosztalgiával emlékeznek vissza a képek láttán a régi utcákra, házakra, villákra. Ezek közül számos épület már nem létezik, az utcarészek pedig átalakultak. Erőss Vilmosnál 1987-ben Budapesten az orvosok agysérülést diagnosztizáltak, ez 2/3-os hallásveszteséggel jár. A hallássérült és nehezen beszélő szerzőnek írásban tettük fel a kérdéseket.