A Tóték – nemzetiségtől függetlenül

– Sok magyar színpadi művet rendezett, ez a véletlennek tudható be, úgy értve, hogy a felkérések sajátosságából fakadt, avagy szereti a magyar drámairodalmat?

– Nagyon szeretem a magyar drámairodalmat, már az egyetemi években tanulmányoztuk a magyar szerzőket. Akkor főleg Molnár Ferencet ismertük, de Örkényről is szó esett, igaz, hogy drámái nem voltak román nyelvre fordítva. Sőt, egyetemistaként Molnár Ferenc Egy, kettő, három című drámáját színpadra is vittük. Egy nagyon jó darabnak találtam, egy román társulattal a későbbiekben adaptáltam. Érdekes, hogy manapság mintha kevesebb magyar drámairodalmat tanulnának a román színiegyetemeken, mint mi akkoriban. Azért kedvelem a magyar drámaírókat, mert még akkor is, ha jellegzetesen magyar témából indulnak ki, képesek univerzálisan megfogalmazni a tartalmat és a darab problémakörét. Jelen esetben Örkény a Tótékban mély emberiséggel ruházza fel szereplőit, ami szerintem minden kultúra vagy nemzet számára megfoghatóvá teszi őket.

– A drámában a háború témája is nagyon elvontan jelentkezik. A cselekmény történhetne bármikor és bármelyik hátországban...

– Pontosan, ezért is volt megrendítő számomra már az első olvasatra. Úgy tudom, hogy Örkény fogságba került – különben édesapám is fogságba esett, így a háború a mi családunkra is hangsúlyosan rányomta a bélyegét. Talán ezért is könnyebben és mélyebben értettem a darabban bonyolódó helyzeteket. Ennél sokkal fontosabb, és ami szerintem ezt a drámát remekművé formálja, az a tény, hogy Örkény a drámaiságot humorosan, mély iróniával fogalmazza meg. A tragikomikus vagy groteszk jelenetek teszik élet-ízűvé, emberivé a történetet. Megértetik, hogy az emberiség tragédiái sohasem folytonosak, mint ahogy a boldog történetek sem tartanak örökké. Minden össze van keveredve, az élettől a boldogságot és a szomorúságot, a tragikus helyzeteket vegyesen, keverve kapjuk.

– Mégis, valahogy a háború olyan abszurd helyzeteket hoz létre, amelyek békebeli időkben ritkán következhetnének be. Esetünkben a Tót családba egy olyan őrnagy érkezik, aki diktatórikus katonai rendszert szeretne bevezetni egy civil, kispolgári környezetben...

– Igaz, hogy szélsőséges helyzettel van dolgunk, de Örkény nagyon jól tudja árnyalni a problémát. Az őrnagy azért lett diktátor egy kispolgári környezetben, mert az ő sorsa is drámai. A tönkrement idegállapota miatt érkezik egyenesen a frontról, és egy idő után rájön, hogy hiába hagyta ott a csatateret, úgysem tud megnyugodni. Próbál nem beavatkozni a család életébe, de a fronton történtek visszafordíthatatlanul megváltoztatták. Hiába érkezik egy nyugodt, a háborús idők ellenére – aránylag – derűs családi környezetbe, mert megfontolt, kiszámított, tekintélyelvű vagy éppen akaratlan erőszakos viselkedésével mindent felforgat. Gondolom, mindenki, aki a történet végét ismeri, felteszi a kérdést magának, hogy vajon a Tót Lajos végső kényszergesztusa megoldást jelent, vagy sem? A szerző zseniális, hisz még ezt a véres tettet is képes még abszurdabbá tenni, és iróniával fokozni, hogy Tót éppen négy egyenlő részre vágta fel az őrnagyot. Ez a történet jelképes kulcsa, ami megadja, hogy miképp kell a darabhoz viszonyulnunk.

– A Színház Világnapjára rendkívüli eseménnyel készülnek: a Tótékat két társulat előadásában is láthatjuk, a Csíki Játékszínen kívül egy bukaresti társulat is be fogja mutatni, mindkét esetben ön a rendező. Mennyire különbözik a két előadás, mennyire más módszereket kellett alkalmazni itt és ott?

– Remélem, hogy sikerül a bukaresti társulattal eljönni Csíkszeredába, mert a két előadás nagyon is különbözik. Magyarul egy magyar társulattal, persze, sokkal könnyebb színpadra vinni ezt a drámát, hiszen nagyon ismert nem csak a színészek, hanem a közönség körében is. A szöveg befogadása mindenképp jóval könnyebben megy. Én úgy gondolom, hogy minden jó színpadi művet más kultúrákkal is meg kell ismertetni, még akkor is, ha ez jóval nehezebb feladat, mert sokkal jobban át kell tanulmányozni az illető szövegkönyvet, és persze megfelelően kell dokumentálni és közvetíteni a színészek felé is.

A román színészek ennek a drámának egy sajátos, családcentrikus olvasatát valósították meg. Fiatal színészekkel dolgoztam, mégis inkább a játékukkal hangsúlyozták az általuk alakított szereplők korát, és nem a sminkkel jelezték ezeket a jellemvonásokat. A szövegkönyv ebben a kontextusban is helytállt, ez is azt igazolja, hogy Örkény egy szimbolikus drámát írt, nem a szereplők öltözete vagy alkata, vagyis külsőségek számítanak, hanem a lelki, a belső jellemvonások határozzák meg a lényeget.

A Csíki Játékszínnel kicsit más volt a munkamódszer, itt is fiatal színészek alakítják a szerepeket, de sokkal hangsúlyosabban hagyatkoztunk a hagyományos szövegkörnyezetre. Természetesen az eredmény is erőteljesebb, de hát ez természetes, mert itt a színészek már eredetileg ismerték a darab üzenetét.

– A román drámairodalomban talán az Eugen Ionesco által teremtett világ hasonlít az Örkényéhez.

– Nagyon jó az észrevétel, mégis volna egy kis fenntartásom. Örkény szereplői szerintem ugyanis sokkal emberibbek. Ionesco inkább a ridegebb, abszurd környezeteket aknázza ki, míg Örkény a mindennapi kispolgárok életet veszi bonckés alá.

– Gondolom, könnyen működött a szereposztás, mivel már nagyon jól ismeri a Csíki Játékszínt.

– Én nagyon örültem, mikor felkértek, hogy a Tótékat vigyük színre, ez immár a negyedik év, hogy Csíkszeredába jövök. Mivel tavaly a Finitót mutattuk be, úgy gondoltam, hogy egy kortárs mű után jól jönne egy közelmúltat elemző darab. Ez a darab kevés szereplőt igényel, mégis azt hiszem, hogy egy jó kísérletnek bizonyult a társulat számára. Csodálom a Csíki Játékszínt, hogy a nehéz körülmények ellenére képesek Csíkszeredában egy intenzív színházi életet fenntartani. Parászka Miklós színházigazgatót még a szatmári időkből ismerem, számomra példakép, ahogy az évadokat elképzeli. Egyfelől létezik természetesen a művészi küldetés, identitást is felvállalnak, erős kapcsolatokat építve és kommunikálva a közönségükkel, a várossal. Ugyanakkor egy globális, egy univerzális küldetést is visznek. Eddig nem nagyon ismerték őket romániai vagy magyarországi berkekben, de ez főleg az utóbbi években kezdett megváltozni.

– Főleg Magyarországon, mert Romániában még az UNITER-díjak osztásánál nem szerepeltek...

– Magyarországon inkább adott a megfelelő konjunktúra. Minden évben ott voltak a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, de ez szerintem még csak tapasztalatgyűjtésnek könyvelhető el. Az igazi áttörés, hogy az establishment (a szakma – a szerk.) is kezdi elismerni őket. A Liliommal például tavaly nagy sikert arattak Budapesten. A Thália Színházban tartottak telt házas előadást, és a közönség soraiban ott ült Béres Ilona színésznő, avagy az Örkény Színház és a Radnóti Színház igazgatói és más szakmai berkekben elismert személyek. Kezdtek beérni erőfeszítéseik, és ez a város számára is szerintem sokat jelent, mert igazolja, hogy az adófizetők járuléka jó helyre kerül, értékké kovácsolódik, és nem kidobott pénzzé válik.