A szikrát szerette kirobbantani

Csíkpálfalván született 1942. január 2-án, mint mondja, nem a kórházban, hanem a szülői házban, ahol most is lakik. Ott is tanult, akkor még négyosztályos elemi oktatás volt. „Mi kezdtük el először az ötödik osztályt. Az életemben aztán később sok ilyen történt, hogy a kezdésben részt vettem” – emlékezett. „A hét osztály elvégzése után beiratkoztam a jelenlegi Márton Áron Gimnáziumba, 1959-ben végeztünk. De egy évvel azelőtt történt az a politikai ügy a gimnáziumban, a verselő diákokkal. Ott is én voltam az első, akinél jelentkeztek a szekuritátésok, lévén, hogy Sántha Imrével jó barátok voltunk, egy padban ültünk, egyfalusiak voltunk, ide is adta a verseit. Házkutatások történek, diákokat, tanárokat vittek el, kicsengetési kártyáinkat le kellett adjuk. Szomorú időszak volt” – mesélte.

Az iskola elvégzése után mérnöki pályára készült, de sem Brassóban, sem Sinaián nem járt sikerrel a próbálkozás, a szükséges engedélyek hiánya miatt sem. A rajoni fogyasztási szövetkezetnél kezdett dolgozni, aztán a bukaresti közgazdasági egyetemre jutott be. „Mivel édesapám orosz fogságban halt meg, édesanyám pedig betegeskedett, és nem lett volna pénze, hogy eltartson az egyetemen, én visszamondtam, aztán meggyőztek, hogy jobb maradni. A megspórolt pénzemet használtam fel, és ösztöndíjat is kaptam, így elvégeztem az egyetemet. Utána Marosvásárhelyre kerültem, a nagykereskedelmi vállalathoz, az egyetem utolsó évében megnősültem.”

Megemlékezés szekusokkal

Visszaemlékezése szerint 1972. március 15-én, olvasva a Vörös Zászló Maros megyei napilapot feltűnt, hogy semmi emlékeztető nem volt 1848-ról. „Felhívtam a főszerkesztőt, mondtam, ha ezt jelzik, biztos hogy pár ember megérti, miről van szó. Kértem, mondjon egy törvényt, amely ezt megtiltja. Másnap megjelent egy cikk arról, hogy kik a székely vértanúk. Elhatároztam, ha így megy, csináljuk másképp. A következőben a feleségemmel és néhány ismerőssel virágot, gyertyát vittük a székely vértanúk emlékművéhez. A vaskerítés be volt zárva, bemásztam, a kerítésen voltam, amikor megjelent a szekusok autója. Elszaladtak a többiek, mondom a feleségemnek, hagyj itt a kerítésen, add be a gyertyákat. Az autó megállt, nem szálltak ki, a feleségem beadta a gyertyákat, a koszorút elhelyeztem, a gyertyákat meggyújtottam, a társaink is visszajöttek. A szekusok az autóból nem szálltak ki, de a járókelők nagy ívben elkerültek. Következő évben már megálltak” – tette hozzá.

Félrevezetett „forradalom”

1974-ben Csíkszeredából keresték meg, hogy a kereskedelmi igazgatóság átszervezése miatt szükség van egy aligazgatóra. Miután elvállalta, több mint tíz éven át dolgozott ebben a tisztségben, aztán leváltották, majd a Takarékpénztár igazgatója lett. Az 1989. decemberi események idején az ideiglenes új vezetés tagja lett, ott volt december 22-én az akkori milíciánál. „Megjelent a katonaság a törvényszék felől, elég feszült helyzet volt, hirtelen bedobtam a jelszót, hogy a katonaság velünk van. De az nem éppen úgy tűnt akkor. Nem lett konfliktus, lecsendesedett minden, aztán jöttek az álhírek a terroristákról, egy adott pillanatban csak hárman maradtunk fent a mostani megyeháza épületében. Azt is mondták, hogy a mostani Gál Sándor utcában, a pionírháznál vannak a terroristák. El is mentünk oda kocsival a sötétben, és óvatosan kiszálltunk, hogy ha lőnek, tudjunk lehúzódni. Nem volt senki ott. A valóság az, hogy féltünk, nem tudtuk, mi történik. A katonákat visszavonták a megyeházától, és nem jöttek vissza a hívásunkra sem, mert azt mondták, ők is kell védekezzenek. Utólag tudtuk meg, hogy mind ott voltak a kaszárnyákban, és tudták, hogy nem lesz semmi” – mondta el.

Megyevezetés buktatókkal

Az 1992-es választásokkor kapta a felkérést, hogy vállalja el a megyei tanács elnöki tisztségét. A radikálisabb háromszéki, csíki, udvarhelyszéki csoport érte ezt el, akárcsak azt, hogy ‘93-ban bekerüljön az autonómia az RMDSZ programjába. „Nehéz kezdés volt, nem volt tapasztalat, más alapokon kellett dolgozni, mint azelőtt, nem volt alárendelve a központnak. Sokan azt hitték, ha nincs alárendeltség, akkor azt csinálhatnak, amit akarnak, de a törvényeket be kellett tartani. Konfliktusok voltak, megjelent 1991 októberében a Har-Kov jelentés az elűzött románokról. Tele voltak a román lapok azzal, hogy én kirakom a prefektust a megyeházáról, ezt csinálok, azt csinálok vele. Én csak azt akartam, hogy ha én betartom a törvényt, a prefektus is tartsa be, a másik, hogy a megyét a megyei tanács elnöke vezeti a törvény szerint, ennek a tisztségnek meg kell adni a tiszteletet, a hatáskörét kell tudja gyakorolni. Annyira semmibe vettek minket, és mindent a prefektuson keresztül irányítottak, hogy amikor elmondtam Bukarestben, mi a helyzet, meglepődtek. Hazajöttünk, másnap dél körül a számvevőszék vezetője telefonál, össze vagyunk  csomagolva, hova menjünk. Én akkor tudtam meg, hogy a volt pártszálló át van adva az ortodoxoknak, és úgy volt beállítva, hogy én nem akarok helyet biztosítani a számvevőszéknek. Az egész az én negatív magatartásomra volt ráépítve” – magyarázta.

Eltérített autonómiatörekvések

Az 1990-es évek eleje az autonómiatörekvések kezdetét is jelentette, az igény megfogalmazódott, de nehéz volt bevinni a köztudatba. „1991 októberében a Küldöttek Országos Tanácsa (SzKT elődje) aradi ülése előtt Székelyudvarhelyen találkoztunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy napirendre kell tűzni az autonómia kérdését. Én az RMDSZ-ben azt, hogy autonómiát akarunk, először Ördög Imrétől, a madarasi tanártól hallottam nyilvánosan elmondani. Az aradi ülésen Katona Ádám szót kért, azt mondta, Székelyföldön létezik egy csoport, amely úgy látja, az autonómiát napirendre kell tűzni, ezzel kapcsolatos elképzeléseinket kidolgozzuk. Nem tudom, mi történt, meglepett, hogy Cs. Gyimesi Éva akkor felállt és olvasni kezdte, hogy ez milyen veszedelmes. Feltettem a kérdést magamban, hogy mi nem mondtunk senkinek semmit azelőtt, akkor honnan olvasott ő... Megjelent utána a Har-Kov jelentés, azt is ránk fogták, hogy miattunk történt. A mieink lesöpörtek. 1993-ban a brassói kongresszuson sikerült bevinni az elképzelést, ‘95-ben bővíteni, de nagyon sokan támadtak minket. Viszont segítettek külföldről mások, így Sólyom László is, amikor alkotmányjogász volt. Amikor elkészült a Csapó József által összeállított autonómiatervezet, letettük az RMDSZ-nél ‘96-ban, hogy bocsássák vitára. A jogászok nem a gondolatmenetét kifogásolták, hanem azt, hogy nemzetiség vagy nemzeti közösség, kisebbség-e a romániai magyarság? Mi hajlottunk arra, hogy elfogadjuk azt, amelyik alkalmas. Kineveztek egy bizottságot, hogy ezt tisztázza, azóta sem tette meg” – elevenítette fel a történteket.

Nem volt felkészülve a társadalom

Úgy látja, bevitték a félelmet a köztudatba, és a közember megijedt a pártosodástól, az autonómiapárti embereket kizárták, vagy kényszerhelyzetbe hozták. Mint mondta, nem volt felkészülve a társadalom az autonómiára, sokan egyetértésükről biztosították, de azt mondták, vigyázni kell, mert az áramot és a gázt is túlról kapjuk. „Azt mondtam, nem függetlenségi háborúról van szó, hanem olyan autonómiáról, amelyet a román parlamentnek kell jóváhagynia és erről gondoskodnia. Ha egy banink sem volna, el kellene tartson. Elterjedt, hogy a gazdasági megerősödés nélkül nem lehet autonómia. Semmi köze ehhez, szegényen is, gazdagon is lehet autonómia. Nyilván, autonómiával serkenthető a gazdaság, a lényeg az, hogy ki hozza a döntéseket” – állítja.

Sántha Pál Vilmos nyugdíjasként is aktív, lakástulajdonosi egyesületi elnökként is tevékenykedik, napirenden van a politikai történésekkel. „A szikrát szerettem kirobbantani, tudatra ébreszteni az embereket” – vallja saját magáról.