A befagyott pataktól az olimpiáig

Csíkszeredai otthonában találkoztunk Kalamár Sándorral, aki régi csíki családból származik, de mégsem itt, hanem Budapesten született. „Ez a budapesti születés engem elkísért egész életemben, mai napig is. Édesapám liftszerelő volt, nagyvárosokban dolgozott, Bukarestben és Budapesten is, ahol liftet kellett javítani. A bécsi döntés után Bukarestből kiment a család Budapestre, én ott születtem 1941-ben. Az öreget elvitték katonának, elesett, 1942-ben édesanyámmal haza kellett költöznünk” – kezdte visszaemlékezését.

A fáról vágták az első botot

Az elemi osztályokat Csíkszeredában végezte, a gimnáziumot is, 1957-ben fejezte be a tíz osztályt. „Közben nekifogtam hokizni, mert minden gyermek télen hokizott. Nem volt korcsolya, patkós bakancsok voltak. Amikor mentünk hittanórákra, a papilak előtt játszottunk, a Ligat a Kossuth utca ellen. Vágtunk a fákról olyan ágakat, amelyek kampósbotszerűek voltak, és az volt a hokibot. Amikor jégre mentünk, 11 éves koromban történt ez meg, már a technika megvolt. Korcsolyázni hamar megtanult az ember, mert szerette, s éjjel-nappal jégen volt. A templom mögött volt a rét, egy patak, azt eldugtuk, kiöntött a víz, s ott korcsolyáztunk. Akkor IPEIL néven szerepelt a város csapata. Az első csapat, ahová beiratkoztam, az a Szpartak volt. Egy évet játszottam csak, közben megalakult az Akarat, és összeszedték a városban a gyermekeket, a Szabó testvérektől kezdve André Mikiig, Bálint Attiláig. Ott voltam három évig. Az itthoni lét is jó volt, a város is figyelmet fordított a csapatra, 15-16 évesen játszottunk a B-osztályban, meg is nyertük, utána az A-osztályban is szerepeltünk” – elevenítette fel.

Nem lett autószerelő

Hogy itthon maradhasson hokizni, autószerelő inasnak állt. Két évet dolgozott, levizsgázott, de akkor nem tudtak munkahelyet biztosítani számára. Áthelyezték Székelyudvarhelyre, albérletbe, azzal az ígérettel, hogy majd télen hozzák játszani. Ez nem felelt meg az ifjú Kalamár Sándornak, felvette a kapcsolatot a Bukaresti Steauáva, és 1959 augusztusában elment katonának. A távollétből hosszú játékos- és edzői karrier lett, 1996-ban, nyugdíjazása után tért haza.

„Muszáj volt elmennem, mert nem feküdt nekem az udvarhelyi autószerelés és téli hazatérés. Bekerültem a Steauához, ahol ott volt már Czáka Duda, Puskás Huba, Péter Pista, nem mi voltunk az első csíkiak. 1959-ben innen én és Kozán Gabi csatlakoztunk, ő azelőtt elvégezte az egyetemet Kolozsváron. A következő évben jöttek a Szabó testvérek, Varga Dezső. Nem azért mentünk el, mert összevesztünk a hazai csapatokkal, hanem egy jobb élet reményében. Csíkszereda nem tudta volna eltartani akkor az összes csíki hokist. Különlegesen jó élmény volt számunkra ez, különleges csapat volt rendes emberekkel. Mi fiatalok voltunk, mindegyikünket egy-egy régi játékos szárnya alá vett, vigyáztak ránk, hogy ne hibázzunk. A klubnál más szakosztályokhoz képest fegyelemben és eredményben a hoki élen volt. Azokat az embereket, akik megállták a helyüket, nem hagyták el, segítették. Ha abbahagytuk a játékot, volt edzői poszt, nem mondták, mehetsz, amerre akarsz” – mesélte.

A válogatottal a világ élvonalában

Két év katonai szolgálat után másfél évig civil alkalmazottként dolgozott, utána altiszt lett, majd a testnevelési főiskola elvégzése után tiszti rangot kapott, úgy szerelt le. Tizennégy idényt játszott a Steauánál, ugyanennyit a válogatottban is, ahol a két Szabó testvérrel volt egy sorban. Bukarestben nősült, alapított családot is. „Hét országos bajnokságot nyertünk, amíg ott voltam, a válogatott eredményei is tükrözik, hogy a többi csíkival együtt megálltuk a helyünket. Abban az időben másak voltak az erőviszonyok, az oroszoknak, cseheknek egy csapatuk volt, a kanadaiak, svédek, németek, a lengyelek, norvégok, svájciak, franciák mellett ott voltunk az első 10-12 között. Két olimpián vettem részt, 1964-ben Innsbruckban, \'68-ban Grenoble-ban. Kellett volna még 1960-ban menni Squaw Walley-be is, Amerikába, de ott nem fogadták a kelet-németeket, emiatt a szocialista országok nem vettek részt. 1960-tól már jártunk ki külföldre, nyaranta körbejártuk Európát, tudtuk, hogy milyen az élet ott, de olimpián nem vettünk részt, addig csak hozzánk hasonló szintű csapatokkal játszottunk. Egyik olimpiáról se lehet mondani, hogy jó szereplés volt, nem is lehetett, egy jégpályával nem lehetett felvenni a versenyt olyan országokkal, ahol 30-40 műjégpálya volt” – mondta Kalamár.

Kanadában is hokiztak

A grenoble-i téli olimpia előtt Kanadában turnézott a román válogatott, ahol tizenegy mérkőzést játszott, öt győzelem, öt vereség és egy döntetlen volt a mérleg. „Kérdezték tőlünk, honnan jöttünk, mondtuk, Romániából. Kérdezték, milyen hokiélet van ott, mondtuk, van egy fedett műjégpályánk. Micsoda? – kérdezték. Nem szégyellitek magatokat, jöttök Kanadába, és megvertek ötször? Nem elsőosztályú csapatokkal játszottunk, de bármilyen csapatot megverni akkor ott – voltak jobbak is – nagy dolog volt” – említette. Amikor főiskolás világbajnokságon második helyet szereztek, a keret ugyanaz volt, mint a felnőtt válogatotté, mert minden játékos főiskolás volt. 1973 tavaszán fejezte be játékos pályafutását, majd a 18 éves korosztályú ifjúsági válogatott másodedzője lett. Azt mondja, még tudta volna folytatni, nem válogatott szinten, de jobbnak látta nem erőltetni, mert különlegesen jó állóképességre lett volna szüksége, ami nem volt meg. 1973 őszétől 1988-ig edzőként dolgozott, a 18 évesekkel, illetve az utolsó három évben a felnőtt válogatottal.

Jó élmények edzőként

„Az ifjúsági válogatottal való munka szép élmény volt, és büszke vagyok rá, hogy azok a srácok, akik \'73 és \'84 között a kezem alatt voltak, mind jó játékosok lettek. Jó edzők készítették fel őket azelőtt is, Mezey Imre, Boda Jenő, Antal Zsombor itt Szeredában, Gyergyóban Basilides Csaba, de nem volt annyi edzési lehetőségük, mint a válogatottnál. A válogatottba két évvel kisebbeket is hoztam be, és ott tudtak dolgozni három-négy évet. Különlegesen nagy eredményeket nem lehetett elérni, minden évben volt világbajnokság, részt vettünk, kétszer a B-divízióból felkerültünk az A-ba” – emlékezett. A felnőtt válogatottal Dániában 1983-ban Jugoszlávia ellen 30 másodpercen múlott, hogy nem kerültek fel az A-osztályba, egyenlített az ellenfél. Ha megnyerték volna a csoportot, Japánnal játszottak volna selejtezőt a szarajevói téli olimpiára.

Még most is követi a jégkorongot

Nyugdíjba vonulása után hazaköltözött Csíkszeredába, a Sportklubnak is besegített egy ideig, gyermekcsapatokkal is dolgozott, majd klubelnökként a HC Csíkszeredát irányította. Most sem szakadt el a jégkorongtól.

„Néha-néha kimegyek egy meccsre, egy harmadot, kettőt, ritka, amikor a hármat kibírom, mert  beleélem magam, ideges leszek. Inkább a tévében követem a közvetítéseket. Most már nem olyan szegény gyermekek játsszák a hokit, mint mi voltunk, nem azok a követelmények, nem azok a szülők, egészen más most” – foglalta össze. Azt mondja, edzői munkájának az az igazi elégtétele, hogy ha találkozik volt játékosaival, nem kell átmenni egyik járdáról a másikra, hogy ne találkozzanak össze, hanem azért mennek át, hogy találkozzanak.