Bartolf Hedwig: soha nem féltem a munkától

– Meg tudná határozni, hogy ideköltözése után mi hiányzott otthonról a legjobban?

– Az ottani ízek – de azok nagyon. Nagyon finom volt a zöldség, a gyümölcs, édes volt a paprika, a paradicsom, és olyan finom kajszibarack vagy cseresznye volt otthon, amilyet itt, Csíkban, már nem tudtam kóstolni, vagy csak ha nagyon ritkán találtam a piacon. A szőlő is hiányzott, a házunk mellett volt egy kis szőlősünk. Ezek az ízek hiányoztak a későbbi életemből. Persze jöttek más dolgok, amelyek kompenzálták az otthon ízeit, az emlékeket.

– A nyolcvanas évek elején, friss egyetemi diplomával a kezében, mondhatni távol az otthonától, milyen közeg fogadta Csíkszeredában?

– Egy évvel korábban indult a mai Székely Károly Szakközépiskola, az akkori 4-es számú líceum, és akiket felvettek, azok többnyire fiatalok voltak. Én is becseppentem ebbe a fiatal társaságba. Augusztus 31-én érkeztem Csíkszeredába, szeptember 1-jén kezdtem meg a tanévet német szakos tanárként. Györfy Ildikó matematika szakos kolléganőmmel egyszerre érkeztünk, bementünk az igazgatóhoz, aki, látva, hogy a poggyászainkkal vagyunk, azt kérdezte: „Van-e hol lakni?” Nem volt. Végül a Tudor negyedben, a készruhagyár munkásszállóján kaptunk ketten egy szobát.

– Nemcsak német szakos tanárként ismerjük önt, hanem egykori tanfelügyelőként és főtanfelügyelőként is.

– 1992-ben felkértek, hogy a Hargita Megyei Tanfelügyelőségen vállaljam el az idegennyelv szakok irányítását. Idegennyelvi táborokat és versenyeket szerveztünk, nagy lendülettel indítottuk be az idegennyelv-oktatást, mert el kell mondanom, hogy a ’80-as években az idegen nyelveket egy kicsit „elnyomták”.

– Tanfelügyelőségi megbízatása nem jelentette azt, hogy felhagyott a tanítással. Mit adott önnek a tanítás?

– Valóban, sosem fordult elő, hogy „csak” a tanfelügyelőségen dolgozzak, még akkor sem, amikor főtanfelügyelő voltam. Nem akartam soha elszakadni a tanítástól. Nemcsak attól tartottam, hogy egyszer megváltozik a rendszer, és vissza kell mennem az iskolába tanítani, hanem azért is, mert egyszerűen szerettem a tanítást. A nagyon stresszes időkben pedig kikapcsolódást is jelentett számomra. Én tanárként mindig jól éreztem magam. Soha, de soha nem fordult elő, hogy felkészületlenül menjek órára. Nem tartalmi szempontból kellett készülnöm, hanem módszertanilag.

– Feltételezem, nemcsak a tanítás terén ennyire céltudatos és átgondolt. Az imént úgy fogalmazott, hogy igényes és szigorú önmagával szemben.

– Úgy gondolom, hogy mindent először el kell tervezni, és meg kell beszélni, például a családon belül is. Ha én nem látom át, hogy mit szeretnék és hogyan szeretném, akkor abból nem lesz semmi. Ha boltba megyek vásárolni, akkor is tudom, hogy mit akarok. Valószínű, hogy ez részben a génjeimben, részben a neveltetésemben van.

– Mi határozta meg a pályaválasztást? Miért a német–francia szakot választotta?

– Matematika-mechanika tagozaton végeztem, ahol sok matematikát, fizikát és műszaki tantárgyat tanultam. Ennek ellenére a nyelvek vonzottak, és a szívem mélyén éreztem, hogy nem a műszaki pálya az én utam. Ezért választottam inkább a nyelveket, emellett pedig mindig is sokat olvastam. Ma már meg tudom fogalmazni – akkor még nem tudtam –, hogy ez egyfajta menekülés volt a szürke kommunizmusból, egy olyan világból, amelyben nem éreztem igazán otthon magam.

– Említette, hogy amikor Csíkszeredába költözött, beszélni ugyan valamennyire tudott magyarul, de írni nem.

– Valamennyire már otthonról tudtam magyarul, hiszen bár egymás között svábul beszéltünk, de a rádió és a tévé magyarul szólt. Nagy szerencsém volt, hogy amikor Csíkszeredába kerültem, az emberek nem nevettek ki, nem közösítettek ki, hanem szeretettel befogadtak, kijavítottak, segítettek az egyes mondatok összeállításában. Moldova György Malom a pokolban című könyve volt az első magyar nyelvű könyv, amelyet elolvastam. A barátnőm, Györfy Ildikó adta a kezembe, mondván, hogy olvasnom kell, hogy gyarapodjon a szókincsem. 1990-ig nagyon szigorúan figyeltem arra, hogy folyamatosan fejlesszem a nyelvtudásomat: hetente váltogattam az olvasmányaim nyelvét – román, magyar és német könyveket olvastam felváltva.

– Bár a tevékenysége sokrétű volt, mégis maradt ideje tankönyvírásra is.

– Egyrészt szülőként is láttam, hogy milyen tankönyvekből tanulnak a gyerekek nyelveket, másrészt ismertem a külföldi nyelvkönyveket, amelyek sokkal színesebbek voltak, jobban figyeltek a párbeszédekre, és közelebb álltak a gyerekek világához. Így azt mondtam: megpróbálok én is egy tankönyvet írni. Először német feladatkönyvet és tesztkönyvet írtam. Egy bukaresti kiadóval kezdtem dolgozni, és az első könyvem után újabb és újabb megrendeléseket kaptam. Később egy dévai kiadóval is együttműködtem, és román tankönyvet írtam magyar diákok számára. Most, hogy nyugdíjba vonultam, mesekönyvet írok – kisebb gyerekeknek szóló történeteket. Német nyelven már megjelent, most készül magyarul is. Kicsit műfajt váltottam, de a tankönyvírást sem hanyagolom el. Január elsejétől pedig ismét a tanfelügyelőségen dolgozom egy nyertes pályázat keretében.

– Szinte okafogyott a kérdés, hogy friss nyugdíjasként hogyan telnek a napjai. Nagyon aktív, és még nem is beszélt arról, hogy szeret utazni.

– Valóban, szerencsére a férjem és a családom is osztozik ebben a szenvedélyben, így amikor csak lehetőség adódik, „elmenekülünk” egy-egy hétre – akár Budapestre, akár Németországba, ahol az édesanyám és a húgom él. Olykor pedig egyedül is feliratkozom egy szervezett kirándulásra, és egy teljesen új csapattal utazom el valahová. Ezek az utak feltöltenek, kizökkentenek a hétköznapokból, és utána újult erővel térek vissza. Emellett