„A csúcs csak félút” – Toásó István és Pakot Ferenc a Denali megmászásáról

– A Denali nem az első komoly hegyetek volt. Miért éppen erre a csúcsra esett most a választás?

P. F.: Hat éve kezdtem el magashegyekbe járni, amikor megismerkedtem Istvánnal. Előtte kétezer méter fölött sem nagyon jártam. Aztán sorban jöttek az Alpok, a Kilimandzsáró, az Aconcagua, az Elbrusz, és tulajdonképpen a Denali következett logikusan. Nehézségi fokozatban ez volt a következő lépcső.

T. I.: A Denali azért különleges, mert teljesen más jellegű hegy, mint a legtöbb ismert hétezres vagy hatezres csúcs. Itt nemcsak fel kell mászni, hanem mindent magadnak kell megoldanod. Nincs hordár, aki viszi a felszerelést, nincs segítség. Te állítod fel a sátrat, te olvasztod a vizet, te lapátolod a havat, és a teljes felszerelést is magad viszed.

– Tehát egyáltalán nem számíthattatok hordárokra?

P. F.: Nem. Más hegyeken előfordul, hogy lehet segítséget kérni, ha valaki úgy dönt. A Denalin ilyen lehetőség nincs. Mindenkinek ugyanazokat a feltételeket kell teljesítenie. Emiatt fizikailag is egészen más kihívás.

T. I.: Egy mászóra nagyjából ötven-hatvan kilogrammnyi felszerelés jut. Ennek egy része a hátizsákban van, a másik részét pedig egy szánon húzod magad után. Már önmagában ez komoly terhelést jelent, miközben gleccseren haladsz, gyakran meredek emelkedőkön.

– A Denalit sokan technikai szempontból is nehéz hegynek tartják. Milyen felkészülést igényelt ez a mászás ilyen tekintetben?

P. F.: A Denali nagyon közel van az Északi sarkhoz, emiatt más a klímája, más az időjárása, valamint a gyakoriak a hasadékok, amelyeket sokszor hóhidak fednek. Ezek első ránézésre biztonságosnak tűnnek, de bármikor beszakadhatnak. Ezért

– Mennyire más a valóság ahhoz képest, amit a dokumentumfilmekből látunk?

T. I.: Sokan azt hiszik, hogy a hegymászás kizárólag a csúcsról szól. Pedig a valóságban a napok nagy része logisztika. Vizet kell olvasztani, sátrat építeni, felszerelést pakolni, főzni, figyelni az időjárást és közben folyamatosan ügyelni arra, hogy eleget igyál és egyél.

P. F.: Nekem például az egyik legnehezebb nap nem is a csúcstámadás volt. Az első éjszaka alig aludtam, és annyira megfeledkeztem a folyadékpótlásról, hogy teljesen legyengültem. A hegyen napi három-négy liter víz elfogyasztása létfontosságú. Ha ezt elrontod, annak nagyon gyorsan meglesz a következménye.

– Tavaly egyszer már mindketten próbálkoztatok a Denalival, de végül nem sikerült feljutni. Mennyiben segített az a tapasztalat az idei expedíció során?

P. F.: Nagyon sokat. Tavaly ugyan külön csapatban voltunk, de mindketten megtapasztaltuk, milyen kiszámíthatatlan ez a hegy. István májusban mászott, amikor rendkívül hideg volt az idő, én pedig később érkeztem, amikor már annyira felmelegedett az időjárás, hogy a lavinaveszély miatt kellett visszafordulnunk. Két teljesen eltérő okból nem jutottunk fel.

– Ezúttal minden összeállt?

T. I.: Igen, ritkán adódik olyan expedíció, amikor ennyire minden a helyére kerül. Az időjárás kedvezett, egészségesek maradtunk, jól akklimatizálódtunk, és a döntéseink is jók voltak. A három hétre tervezett út helyett végül tizenegy nap alatt feljutottunk a csúcsra.

– Ez azért meglehetősen gyors tempónak számít…

P. F.: Az volt. Egyetlen pihenőnapot tartottunk. Láttuk, hogy előttünk van egy kedvező időjárási ablak, és úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk. Ez mindig dilemma. Ha túl sokat pihensz, könnyen elveszítheted azt a néhány napot, amikor biztonságosan fel lehet jutni. Ha viszont túl gyorsan haladsz, könnyebben kifáradsz vagy megbetegszel.

T. I.: Volt velünk egyszerre ott két másik romániai mászó is. Ők túl gyors tempót diktáltak, emiatt egyikük rosszul lett, és kénytelenek voltak megállni pihenni.

– A kívülállók számára a hegymászás szinte egyet jelent a veszéllyel. Ti hogyan látjátok ezt?

T. I.: Mi nem úgy indulunk el, hogy most valami életveszélyes dolgot fogunk csinálni. Nyilván tisztában vagyunk a kockázatokkal, de ezekre készülünk fel hónapokon keresztül. A hírekben mindig a tragédiák jelennek meg, ezért

– Ezek szerint nemcsak a hegyek, hanem maga az út is formálja az embert.

T. I.: Szerintem ez a legfontosabb része. Egy expedíción nemcsak önmagadat ismered meg, hanem azt az embert is, akivel együtt mész. Amikor két ember hetekig össze van zárva egy sátorban, fáradtan, sokszor kialvatlanul, ott előjönnek olyan helyzetek, amelyekre itthon nincs példa. Éppen ezért meg kell tanulni segíteni egymást. Néha elég egy jó szó, máskor át kell venni a közös felszerelés nagyobb részét vagy több munkát vállalni. Ezek azok a pillanatok, amelyekből szerintem emberileg is rengeteget lehet tanulni.

P. F.: Érdekes módon a hegyen nagyon gyorsan alakulnak ki emberi kapcsolatok. Két hét alatt olyan barátságok születnek, amelyek évekkel később is megmaradnak. A Denalin is találkoztunk régi ismerősökkel a világ másik feléről. Ez is része ennek a közösségnek.

– Mi kívülállók sokan azt gondoljuk, hogy a csúcs a legfontosabb. Valóban ott tetőzik az élmény?

P. F.: Furcsa módon nem egészen. Persze örül az ember, amikor felér, hiszen rengeteg munka van mögötte. De ott fent fáradt vagy, fázol, arra figyelsz, hogy biztonságban vissza is kell jutni. Az igazi öröm sokszor csak napokkal később érkezik meg. Amikor már hazatérsz, kipihened magad, és egyszer csak rádöbbensz: tényleg sikerült.

T. I.: A csúcs nagyon fontos, ezt nem lehet tagadni. Egy ilyen expedícióra akár egy évig is készül az ember. Tavaly mindketten csalódottan jöttünk haza, mert nem sikerült feljutni. Ezért óriási elégtétel volt, hogy idén sikerült. De ugyanakkor mindig azt mondom:

– Mi volt a Denali legnagyobb ajándéka számotokra?

P. F.: Nekem az, hogy bebizonyította: