A Trónok harca csapdájába esett a Stranger Things, de legalább megható lett a befejezés

Január elsején végérvényesen befejeződött a Stranger Things, a Netflix egyik legnézettebb sorozata.

Eleven, Will, Dustin, Mike, Lucas, Max és családtagjaik története megkapó első évaddal, és egyre nagyobb tétekkel érkező folytatásokkal ültette le a képernyők elé nézők millióit, rávéve őket a Netflix-előfizetésre vagy éppen annak megtartására. A Stranger Things az évek alatt presztízs-sorozatból jelenséggé nőtte ki magát,

Egyszer azonban minden a végéhez érkezik, ez pedig most történt meg a sorozat és a mi életünkben, vagyis az év végéhez közeledve három részletben kaptuk meg az eddigi legnagyobb költségvetésből készült utolsó évadot. Az ötödik szezon minden szempontból ígéretesen indult, néhány ponton sikerült is megidéznie az első évad egyedülálló varázsát, de

A legtöbb nézőnél ugyanakkor a későbbi szezonoktól sejtetett, az utolsó előtti epizódban nyilvánvalóvá vált coming out verte ki a biztosítékot, ami a pollkorrektséget és másság elfogadását és elfogadtatását a kezdetektől zászlajára tűző streamingplatformtól egyáltalán nem volt idegen, de valamelyest mégis visszás volt, mivel

Ennek kimondása pedig tényleg erőltetett volt, és itt látszik, hogy milyen amikor egy hatalmas gépezet részeként kell valamit elkészíteni, amibe készítők mellett a kreatívok mellett a döntéshozóknak is beleszólása van.

A Stranger Things után nem sokkal indult szintén a Netflixen a Baran bo Odar és Jantje Friese által készített Dark, aminek a premisszája egy pontban hasonló volt a Stranger Things-hez: egy titokzatos bunkerben tartanak fogva egy gyereket, ám a hasonlóság az évadokon keresztül húzott misztikum mellett itt nagyjából ki is merül a két sorozatban.

korábban írtuk

Bonyolultságban verhetetlen, avagy miért a világ egyik legjobb sorozata a Dark?

Hosszú, alapos és véget nem érő elemzésekbe lehetne bonyolódni a 2017-ben képernyőre került, és utolsó évadát a napokban bemutatott Dark című német sorozat rendkívül bonyolult cselekményének a részletezését illetően, mi azonban magáról a sorozat nagyszerűségéről elmélkedünk egy sort.

A Dark viszont abból a szempontból tudott a 2017 és 2020 között megjelent három évadában tökéletes lenni, mert a készítők az első perctől fogva tudták, hogy hová fog kifutni az egész, és a szereplők hogy jutnak el a végkifejletig (vagy épp időutazós mivolta miatt a kezdetig). Mindenkinek megvolt a helye a sakktáblán,

És ez mind a rendkívül igényesen kidolgozott forgatókönyvnek és az ezt író Janje Friese-nek volt köszönhető.

Ezzel szemben a Stranger Things készítői a szórakoztatás oltárán áldozták fel a forgatókönyvet, hiszen a filmnek is beillő, maratoni hosszúságú záróepizód

Elég csak Joyce-t nézni az utolsó epizódban, aki egy fejszével a hátán csak ott volt a háttérben a játékidő nagyrészében, hogy aztán ő vigye be a végső csapást Vecnának, vagy hogy a Mindflayer eddigi legnagyobb, mégis legkönnyebben legyőzhető szörnyét Steve és Dustin azért kellett alulról szurkálják, hogy nekik is legyen valami szerepük az elpusztításában. De az összképen Tizi heroikus berobbanása, és a főellenség játszi könnyedségű legyőzése sem segített, ahogy a semmibe kifutó katonai szál sem, ami gyakorlatilag egysíkú mellékgonosszá tette a Linda Hamilton által megformált Dr. Kay-t, arról nem is beszélve, hogy végül semmilyen következménnyel nem járt a fél katonai bázis kinyírása Hopper számára.

Biztos vagyok benne, hogy a Duffer-testvérek apait anyait beleadtak alkotótársaikkal együtt a lezárásba, de az a helyzet, hogy a produkció és az azt övező elvárások túlnőttek rajtuk, és

A Stranger Things is a Trónok harca nyolcadik évadának csapdájába esett, amiben szintén grandiózus jelenetekkel, és kevésbé jól megírt történetszálakkal zárták le a többség csalódására a történetfolyamot. A Duffer-testvérek sorozatával is ez történt, ahol egyik akadályból a másikba bukdácsoldó szereplőket követhettünk nyomon, de

A Stranger Things-finálé csak azért nem nevezhető totális mellényúlásnak, mert érzelmileg nagyon jól működött. Utólag vált egyértelművé, hogy miért is kellett a két óra játékidő (hiszen Vecnát és a Mindflayert egy óra alatt „lazán lerendezték”), az érzelmes lezárás pedig kellett a sorozatnak, ami

A Stranger Things fináléja szorongó millenialként azt az érzést erősítette meg bennem – miközben az évek alatt az én szívemhez is nőtt szereplők hattyúdalát néztem –, hogy

Nosztalgiával gondolunk a gyerekkorunkra, amit már nem kapunk vissza, és nem élhetünk már meg hasonló örömöket, mint azokban az években, most pedig nosztalgiával kell gondolnunk arra, hogy milyen jó volt anno a Stranger Thingst nézni 2016-ban, amikor

Dustin, Will, Mike, Eleven, Lucas és Max felnőttek, velük együtt pedig mi is itt vagyunk egy olyan életben, ahol már egyre nagyobb a felelősségünk és rajtunk áll, hogy miként lendülünk át a mindennapok kihívásain. És bár készülnek az újabb Stranger Things-produkciók, tudjuk, hogy azok már az eredeti nyomába sem fognak érni, hiszen már nem ugyanazon a szemüvegen keresztül fogjuk nézni, mint anno az első évadot. Ahogy azt is jól tudjuk, hogy a

Az évadzáró utolsó jelenetei tényleg hatásosak és érzelmesek voltak, keretbe foglalták az addig látottakat és lehetőséget adnak a teorizálásra is, hogy akkor végül Tizi életben maradt-e vagy az egész csak egy D&D történet volt, amit Mike-ék játszottak az alagsorban.

Az általuk bejárt út emlékezetes volt, és sokan fogjuk őrizni kellemes emlékként egy olyan időszakból, amit már nem kapunk vissza. Mike átadta a stafétát, a következő korosztály a helyükbe lépett, ami jól szimbolizálja azt is, hogy várhatóan mi fog történni a jövőben érkező, Stranger Things-univerzumban játszódó folytatásos történetekkel: azok már nem föltételül azoknak fognak szólni, akik tűkön ülve várták az eredeti sorozat, három év kihagyás után érkező évadát. És ez így is van rendjén.