Kozmát inkább az orvosok, Damjánt pedig a patikusok patrónusának tekintették. Mivel Justinianus császár nekik tulajdonította súlyos betegségéből való csodás gyógyulását, és hálából bazilikát épített számukra Konstantinápolyban, tiszteletük előbb keleten terjedt el (és talán ezzel magyarázható a szent koronán való szerepeltetésük), majd a 6. században Rómában is meghonosodott, kultuszuk Szicíliában máig eleven.

Bandinus Márktól tudjuk, hogy 1637-ben

Illetve nem csak a szájhagyományban, hiszen „a sztanfalvi öreg, Joannes Kazan azt vallotta, hogy a súlyos láb-összezsugorodásban szenvedő tatrosi Mattheus Gillyent a hilipi kápolna védőszentjei meggyógyították.” Abban az évben a kápolna a búcsúsok szeme láttára forogni kezdett, miközben vakok nyerték vissza látásukat, bénák kezdtek el járni. Más, a nevüket viselő búcsújáróhelyről nem tudnak a források sehol a világon.

A görögkeleti románok azonban irigykedtek a katolikusokra a kápolnájukból kisugárzó energia okán, ezért „a hegy lábánál gondosan összeállított fatemplomot építettek. Az ajtót a csodás hely felé állították, hogy

E célból égő gyertyákat is tesznek az ő ajtószárnyukhoz, sőt templomon kívül is, hogy a mennyei szellemek onnan elidegenedjenek (és hozzájuk jöjjenek). A szakadár indulat mindannyiszor lerombolja a templomot, valahányszor a katolikus buzgóság helyreállítja.”

1647-ben a románok által lerombolt hilipi kápolnát a sztanfalvi Klára Mihály építette fel újból „kezdetleges művészettel”, teljesítve fogadalmát, amit azért tett, hogy végét járó felesége Kozma és Damján közbenjárására meggyógyuljon. Az asszony azon nyomban magához tért, és napkeltekor már az ágyát is elhagyta. Abban az évben öt labarum alatt gyűlt össze háromezer magyar, köztük sokan Székelyföldről. Ezek után nem csoda, hogy maga Bandinus püspök is Kozma és Damján oltalmába ajánlotta magát.