A családállítás olyan mint az áram: működik akkor is, ha nem értjük

A pszichodrámai is egy ilyen módszer, ahol a csoporttagok megjelenítenek az illető problémájához kapcsolódó helyzeteket és így az érintett kívülről is ránézhet azokra – ez sokszor nagy felismerésekhez vezethet. A családállításban azonban mi nem szerepet játszunk, hanem képviselünk egy-egy személyt: ez egy nagyon testi tapasztalat, és ez benne a misztikum. Hellinger a módszere kidolgozásakor az afrikai zulu törzs hagyományaiból és spirituális gyakorlataiból inspirálódott, amelyeket misszionáriusként töltött 16 éves afrikai tartózkodása alatt ismert meg. Akkor ő már ismerője volt a klasszikus csoportterápiás módszereknek, de ott meglátott valamit, amit a nyugati tudományos gondolkodás nem akar meglátni, mert különválasztja a testet-lelket-szellemet és ez nagyon meghatározza azt, ahogyan magunkra gondolunk.

A nyugati gondolkodásmód csak a hetvenes években kezdett nyitni e felé. Hellinger is elfogadta, hogy nem mindent ért, nem minden írható le nyelvünk fogalmaival, de lehet, hogy a nyelvvel van a probléma. A villámlás is létezik, mióta a világ világ, de leírni a fizika terminusaival elég későn sikerült. Aki családállításra jelentkezik, annak is el kell fogadnia, hogy nem fog mindent érteni.

A problémának lehet ugyan egy része, ami tudatosan, racionálisan elemezhető, de nagyon nehéz önmagunkat kívülről, objektíven látni. Az állításban kiderülhet az is, hogy például az egyéni kudarcok oka az az apától hallott hipnotikus mondat, hogy „te soha nem viszed semmire.” Ha erre ránézel, felismered, már le is válhatsz róla. A múltat hívjuk elő, hogy láthatóvá váljon és el tudjon múlni, és megérkezhessünk a jelenbe. Lehet, hogy valaki egy buliban nem tud feloldódni, csak ül, mintha oda lenne szegezve a székhez, pedig szeretne kapcsolódni, feloldódni, de nem tud – mert valamikor az anyja megtiltotta neki egy hasonló helyzetben, hogy társuljon a többiekhez. Az állítás során megölelheti gyermekkori önmagát és megengedheti neki, hogy táncoljon, vagy öleljen. Persze kell egy beszélgetés ahhoz, hogy az állítást kérővel ránézhessünk azokra a dinamikákra, amiben ő benne van, de még így is lehet, hogy erős és számára ismeretlen motívumok bukkannak fel a háttérben: például hogy

Ha ilyenkor egy kamasz azzal fenyegetőzik, hogy öngyilkos lesz, a szülő erre sokkal intenzívebben reagálhat.

Azt azonban senki nem tudja garantálni, hogy nem lesznek majd nehéz érzései valakinek az állítás után. Ilyenkor, ha pár nap elteltével is furcsán kavarognak az illetőben a dolgok, akkor még megbeszélhetjük azokat, vagy esetleg klasszikus pszichológusokhoz is lehet irányítani az illetőt. Nem gondolhatjuk magunkról, hogy a világon minden problémát meg tudunk oldani. Vannak olyan folyamatok, tények, amik megoldásához még nincs tudásunk. De a gyászmunkához például jó a beszélgetős terápia és a családállítás együtt, jól kombinálhatók.

– Van olyan, hogy valaki hobbiból jár családállításra?

– Igen, van, mert ilyenkor azt gyakoroljuk, hogyan érzékeljünk, létezzünk rendszerben. A kapcsolódásnak ezt a más módját sokan szeretnék megtapasztalni, illetve újra és újra átélni.

– Elmondanád, téged mi vezetett ehhez a módszerhez?

Hogy miért foglalkozom ezzel? Mert nekem működött. Tőrös Ildikó, a nagybányai származású, Magyarországra áttelepedett családállító volt a mesterem, akinél először vettem részt egy ilyen alkalmon 21 éves koromban: félig kíváncsiságból és nagyon szkeptikusan mentem, de vittem témát is: anyámmal való nehéz, konfliktusos viszonyom.

Neki akkoriban nagyon fájt a dereka és asztmatikus rohamai voltak, a képviselője ezt teljesen reprodukálta, anélkül hogy erről szó esett volna. Ez az állítás elindított el egy folyamatot, amelyben újra és újra átfogalmazódik a kapcsolatom édesanyámmal, akire mindig haragudtam és akit korábban démonizáltam:

Lassan elkezdtem empatikus lenni az ő valóságával, ránézni azokra a nehézségekre, amivel gyerekkorában, majd a házasságában küzdött: mert anyám egy gyári munkás gyereke volt, apám pedig gy gyárigazgatóé, és anyám sokszor beleragadt a buta szerepbe, apám meg a mindentudóéba. Csak azt tudjuk szeretni, amit ismerünk: nekem az új nézőpontom sokat segített abban, hogy közeledni tudjak hozzá. Ugyanakkor a szakmai életemre is nagy hatással volt e módszer megismerése. Én művészet-filozófiát tanultam, erős színházi tapasztalatom is volt az Osonóban, majd egy rendező barátom meghívott egy rendezés vizsgára, és így kezdtem dramaturgiával foglalkozni. Akkoriban Büchner darabjával, Woyzeck-kel foglalkoztunk, amiből csak kéziratfoszlányok vannak, mert a szerző el akarta égetni a művét: ezért ma úgy kell összerakni, mint egy puzzle-t. Én az örültségre akartam helyezni benne a hangsúlyt, és beszélgettem erről Tőrös Ildikóval, aki azt mondta, abban nem hisz, hogy valaki őrült, csak abban, hogy vannak őrült helyzetek, amikre az emberek reagálnak és az emberek beleragadnak. Ez megragadott, ezzel a szemlélettel írtam meg a drámát.

A professzionális színházi keretet mi adjuk, de a társulat nem egy megírt darabot játszik, hanem megírja azt magának a éppen jelenlevő problémára reflektálva. Mert miért foglalkoznánk a máséval, ha megoldhatjuk a magunkéit?