– Mi, erdélyi magyarok nagyon erősen megéljük, fontosnak tartjuk a kisebbségi hovatartozást. Önt ritkán hallani beszélni szerb identitásáról. Miért?

– Talán azért, mert a mi családi helyzetünk különleges. Nem Magyarországon születtünk, ezért aztán nem születtünk tipikus kisebbségi létbe. Politikai emigránsok voltunk. Mert hát attól kisebbség valaki, hogy van egy anyaországa, amelyben a többség nem az ő nyelvét beszéli. Ahol mindig harcra kényszerül az életben maradásért – a kulturális, politikai, társadalmi szempontok összességét ideértve. Hasonlóan nagy csatát kell vívnia az asszimilálódás ellen, hiszen a kisebbségi többnyire védi a maga létét. Nekünk viszont nem kellett megküzdenünk az identitásunkért: Belgrádban születtünk, apám diplomata volt, pici gyerek voltam, amikor előbb Prágába kerültünk, aztán 1949 tájékán Budapestre, eredetileg oda is csak két évre, ahogy az a diplomaták életében lenni szokott. A történelem azonban másként akarta, az akkoriban formálódó szocialista tábor tagjai kiközösítették a jugoszláv vezetőt, Titót, mert nem akart a Sztálin diktálta feltételek között élni. Jugoszlávia ugyanis büszke volt arra, hogy nem külföldi csapatok szabadították fel – még ha sokan segítették is angoloktól az oroszokig. Mi ennek a varsói döntésnek a következtében ragadtunk Magyarországon. A hetvenes évek elején ugyan adódott még egy esély a hazatérésre, amikor talán a szüleink egzisztenciális szempontból is újra tudták volna kezdeni, de a mi zenei pályánk, az enyém és a Dusáné akkor már elindult, s annak megszakítását a szülők sem akarták.

– A szerb kultúra hívása milyen mértékű, mert a zenéjében azt is alig-alig lehet felfedezni...

– Valóban kevés nyoma van aránylag. Igazság szerint soha nem kellett küzdenünk az szerbségünkért, evidencia, a család valamennyi tagja belgrádi eredetű, Dusán is, jómagam is jól beszélünk szerbül, a nyelv és az azonosságtudat mindig része volt az életünknek. Ha megkérdeznek, mennyire érzem magam szerbnek, illetve magyarnak, viccesen azt szoktam mondani – bizonyára nem az én költésem, valahonnan lophattam –, hogy száz százalékig vagyok szerb és száz százalékig magyar. Hogy a zenénk miért lett mégis közel kétszáz százalékig magyar? Ennek talán az a magyarázata, hogy az angolszász zenén nőttünk fel. Akkor az volt az egész világot megmozgató zene. Később, amikor elkezdtünk saját zenét írni, egy ideig akkor is azt a fajtát próbáltuk utánozni.

A teljes interjú az Erdélyi Napló július 2-án megjelenő 26. lapszámában olvasható.