Olvadó harangok

Rozsnyót elhagyva, a kassai főúton az első domb utáni hirtelen előbukkan a krasznahorkai vár. Múlt szombat óta sokkoló a látvány: meggyalázott grófkisasszony egy mesedomb tetején. Nemrég még gyönyörű kalapos hajadon volt, most ott fehérlik pőrén és kitárulkozva. Félrehúzok az autóval, hogy lefényképezzem a szívszorító látványt. Mögöttem helyi rendszámú méregdrága terepjáró fékez, öltönyös úr szállt ki belőle kezében fényképezőgéppel. Állunk egymás mellett, kattognak a masinák, majd mond valamit szlovákul. Nem értem, ezért nemzetközire vált. It’s a tragedy, mondja, én helyeslően bólongatok. Igen, tragédia, mormolom magyarul.

Jobb látószöget keresve bemegyek a tarlóra. Lábam alatt vastag, vattaszerűvé csomósodott, porszáraz fű. Most már megértem a baj okát: ez tényleg úgy tud égni, mint a zsír. Később, már hazaérve találok egy videót a vilghálón. Készítője, Tomáš Kočiš valószínűleg tagja volt annak a turistacsoportnak, mely a tragédiát megelőző percekben a várban tartózkodott. A közeledő tűz láttán az őr kiterelte őket az épületből – a férfi visszafordulva a bejárat előtt kamerával rögzítette, amint előbb jókora füst, rá pár pillanatra hatalmas, hat-nyolc méteres lángnyelvek kezdik nyaldosni a vár falát, pillanatok alatt porrá égetve egy ott parkoló autót is – ez épp a biztonsági őr kocsija volt és a tűz olyan gyorsan érkezett, hogy nem volt ideje megmenteni.

Beérkezem a falucska központjába. A polgármesteri hivatal előtt három hirdetőtábla. Hivatalos közlemények, mindenféle listák, hasznos tudnivalók, de egyetlen szó sincs magyarul. Koradélután van, járókelőt alig látni. Nehezen akarnak beszélni a várról – egy idős férfi annyit mond, szombat óta nem tud aludni. Nem lényeges, hogy cigányok vagy fehérek voltak a tarlótűz feltételezett okozói, mondja egy másik, gyerekcsíny volt a tarlóégetés, a legjobb családban is előfordul, hogy suttyomban valahol cigarettázik a gyerek.

A válaszra eszembe jut egy felvidéki magyar művészettörténésznek a vár hivatalos honlapján, szlovák nyelven a tragédia után megjelent írása. Ott Bárczi Gyula arról ír: „Füvet égetni hivatalosan tilos, és a természet számára is inkább káros, de a legnagyobb kár, hogy az \"ismeretlen tettes\" személyét nem ismerjük, de származását, bőrszínét már igen. Ma mindkét országban szinte kész tényként roma elkövetőkről beszélnek, de ez inkább az eset valódi kivizsgálást és a felelősség eltussolását jelenti”. A szakértő írásában emlékeztet arra: a betléri múzeum (ennek gondnoksága alá tartozik a vár is) és az állami erdészet között évekkel ezelőtt komoly jogi közdelem folyt, hogy pontosan kié is a várhely területe. Végül a múzeum nyert, így a terület folyamatos karbantartása és tisztítása a múzeum hatáskörébe került. A megyei műemlékvédelmi hatósággal korábban már felszólította a múzeum igazgatóját, hogy a várhegyen vágassa vissza és takaríttassa el az elburjánzott növényzetet - pontosan az eseteges tűzesetek miatt. Daniel Krajcer kulturális miniszter egy korábbi sajtótájékoztatóján azt mondta, korábban a környezetvédők tiltakozása miatt nem vágták ki a vár környéki bokrokat. „A várat működtető illetékesek persze jelezhették volna egy esetleges tárgyaláson, hogy a környezetvédők tiltakozása logikus lenne, ha egy történelmi parkról, vagy egy száz éves tölgyfaerdőről lenne szó, de a vár körül csak a vadon burjánzó növényzet szabadult el. Végül úgy döntöttek, hogy jobb dolguk is van a vitatkozásnál, meg aztán úgyse fog ott semmi történni” – írja Bárczi. Történt.

A helyi romák az eset óta nem alszanak: a faluszéli telepen, ahol legalább nyolcszázan élnek közülük (itt van a legnagyobb cigánytábor Gömörben), éjszakára őrséget szerveztek, és a rendőrség is állandó járőrkocsit küldött a területre. A telepiek szószólója, Gunár Lajos azt mondja: telefonon és a világhálón is megfenyegették őket szlovák és magyar szélsőségesek, azt üzenve nekik, hogy a vár után az ő házaik fognak lángolni. Egy magyar szélsőséges portálra azóta már fotó is került fel egy gyerekről, akiről azt feltételezik, hogy ő okozta a tüzet. Hivatalosan a tettesek nincsenek megnevezve, a hatóságok vizsgálata még folyik, ráadásul a képen szereplő fiú és családja nem is a telepen él, hanem falubeli roma. Egy szlovák szélsőjobboldali mozgalom „menetet” hirdetett vasárnapra a vár alá, és a cigányok attól tartanak, a megmozdulás végén ellenük indulnak a demonstrálók, ezért megerősített védelmet kértek a rendőrségtől. – A hatóságok megígérték, hogy nem lesz baj, megfelelő erővel fognak jönni – mondja Gúnár –, de a telepen most pattanásig feszült a hangulat.

Felhívom a polgármestert, de kérdés nélkül mondja a telefonba: itt van a művelődési miniszter, a kárhelyszínen vagyunk, kettőkor sajtótájékoztató a vár alatt a parkolóban. Daniel Krajcer politikussá válása előtt neves tévés személyiség volt, így pontosan tudja, hogyan kell erős mondatokat megfogalmazni – a tűzeset napján a helyszínen azt mondta, a tűz okozóira célozva: „bizonyos határok közé kell szorítani az alkalmazkodásra képtelen polgártársainkat. Egyszerűen megengedhetetlen, hogy bizonyos emberek – akár közvetve, akár közvetlenül – ilyen módon károsítsák meg a kulturális örökségünket”.

Az örökség tulajdonosáról is vita van: a világhálón egymásnak mentek a szlovákok és a magyarok, hogy most akkor melyik nációt is érte nagyobb veszteség az UNESCO kulturális védelem alatt álló Andrássy-vár leégésével. A szlovákok is körömszakadtáig ragaszkodnak hozzá – tavaly tavaszig, a gótikus szárny felújításáig nem is volt magyar felirat a várban. Ha a térség etnikai arányait nézzük, akkor is vegyes már a kép: a nyelvhatáron vagyunk, ahol a magyarság vesztésre áll. A közeli városkábam, Rozsnyón alig hallani magyar szót, és a tavalyi népszámlálás tétje az volt, hogy húsz százalék alá csökkent-e a magyarok aránya. Még nem hozták nyilvánosságra az eredményt, de sok jóra nem lehet számít Prékop Mária, a Magyar tannyelvű Fábry Zoltán Alap- és Szakközépiskola igazgatónője, aki végigkalauzol az intézmény nagytermében felállított Kétnyelvű feliratok Szlovákiában kiállításon. Vissza kellene foglaljuk szimbolikus tereinket a városban, meséli, hiszen megszokásból feladtuk azokat. Példaként egy boltot említ, ahova ő is éveken keresztül járt, és fel sem merült benne, hogy ott magyarul is kiszolgálnák. Ezért aztán ő is szlovákul kérte a kenyeret egészen addig, amíg az eladót véletlenül meg nem hallotta magyarul beszélni egy turistával. – Itt az elmúlt években sok esetben már családokon belül is megtörtént a nyelvváltás: a magyar szülők a gyerekeikkel is szlovákul beszélnek, hiszen „úgy könnyebb” – meséli. A helyzetet bonyolítja, hogy a magyar-szlovák kérdésnél sokkal fajsúlyosabb problémák is vannak a városban: például a huszonnyolc százalékos munkanélküliség és a lakosság egyre nagyobb méretű elszegényedése. És az, amiről senki sem szeret beszélni: lassan a roma nemzetiségűek kerülnek többségbe. Krasznahorkavárlaján ez már meg is történt, hiszen a kétezres lélekszámú faluban csak a telepen nyolcszázan élnek közülük, a faluban is vannak pár százan, és a maradékon osztoznak a magyarok a szlovákokkal. A falu magyar alapiskolájába a romák járnak, a magyar szülők jellemzően a szlovák nyelvű iskolába adják a gyerekeiket, a szlovákok pedig a városba vágynak – így megy ez errefele.

Felindulunk a vár alatti parkolóba a sajtótájékoztatóra. Ahogy felkanyarodunk a dombra vezető útra, bizonsági őrök állítják meg az autót és elkérik a sajtóigazolványokat. A parkoló végében már több tévécsatorna munkatársai állnak csőre tölött kamerákkal, a műholdas közvetítésre is alkalmas autókból látszik, hogy komoly médiafigyelem kiséri a tragédiát.

Erről beszél a miniszter is, megemlítve, hogy még a CNN is foglalkozott az esettel. „Szlovákiának meg kell mutatnia, hogy képes újjáépíteni a komoly értéket jelentő műemléket” – mondja Daniel Krajcer, és szerinte ősz végére már tető kerülhet a falakra. Az épület közel 3,4 milliárd forintra, vagyis 11,6 millió euróra volt biztosítva, így akár a biztosító által fizetett összeg is elég lehet a rekontrukcióra. A sajtótájékoztatót kizárólag szlovák nyelven tartotta, hiába akartunk, sem angolul, sem magyarul nem tudunk kérdezni tőle, agy nem kaptunk információt arról, élni akarnak-e a magyar kormány által felajánlott anyagi segítséggel.

A szlovák kollégák elcsomagolnak és elmennek, amikor Lázár Éva, a Betléri Múzeum igazgatónője a magyar sajtót (rajtam kívül a Hírt Tv stábja és a szlovák állami rádio magyar nyelvű műsorának riportere volt jelent) beviszi a várba. A bejártanál mindenki mukavédelmi sisakot kap, és arra kérnek, hogy ne bóklásszunk szabadon – a tűz által kikezdett és az oltás folyamán a víztől elnehezült falak bármikor bedőlhetnek.

A torokszorító látogatást az alsóvárban kezdjük, ahol már becsomagolták a gyűjtemény jelentős részét, a gondosan kitöltött leltáríveket magma is lefényképezhetem. A vár teljes területén rengetegen dolgoznak: statikusok vizsgálják a falakat, tűzoltók szedik le a kiálló, veszélyes csonkokat, a társmúzeumok munkatársai pedig csomagolják és cipelik a műtárgyakat. Csak utóbbiból negyvenen vannak: ottjártunkkor a túrócszentmártoni, a vöröskői és a rozsnyói bányászati múzeum munkatársai dolgoztak a műkincsek és más kiállítási tárgyak menekítésén. Nehéz körülmények között dolgoznak, rengeteg megsérült és törmelékkel teli lépcsőt járva kell cipekedniük, így nem egyszerű a feladatuk.

Lázár Éva láthatóan kimerült – éjszakánként ő sem tud aludni. Abban reménykedik, hogy október végéig tetőt kap az épület, de addig sem lesz sok esővel járó időjárás, amíg sikerült ideiglenesen védelmet adni a falaknak. Andrássy Franciska halottas hintója előtt állva mondja el, hogy nem tudnak minden műtárgyat azonnal elvinni, hiszen a díszes kocsi sem fér ki az ajtón, teljesen szét kell szedni.

Ahogy haladunk egyre beljebb az épületben, egyre több nyomát látjuk a tűz pusztításának. A nagy tatnácsterem és berendezése szinte teljesen elpusztult, de nem a szombati tűzben: vasárnap este, kevéssel éjfél előtt a viharos erejú szél ledöntött egy tűzfalat, ami ráomlott a tanácsterem mennyezetére. Az már nem bírta el a terhelést és beszakadt.

Az egyenlőség asztala és székei most ott vannak a romok alatt. Talán még restaurálhatók, hiszen nem égtek el, gondolkodik hangosan az igazgatónő, és megemlíti, rengeteg társintézmény – köztük magyar múzeumok is – jelezte, hogy készek szakmai segítséget adni a restauráláshoz. Hogy mitől lett az egyenlőség asztala a tanácskozóhely? A több száz éves egyedi bútordarabhoz a székeket a megrendelő eltérő méretben készíttette el, hogy ki-ki magasságra szabva kaphasson ülőhelyet. A hórihorgasak alacsony széket kaptak, a kisebb termetűek nagyot, így egyik tanácskozó sem volt magasabb a másiknál az asztal mellett – lám, a „korszerűtlen” főnemesek is tudtak figyelni az esélyegyenlőségre.

A gótikus palotában vannak a legnagyobb károk, itt középkori fegyverek és régi díszes ruházatok voltak kiállítva. Utóbbiak egy része szerencsére másolat, így nem akkor a veszteség. A sors különös iróniája, hogy ezt a részt tavaly áprilisban nyitották újra egy alapos rekonstrukció után, és sok évtized után most kerültek fel újra a magyar feliratok az itt kiállított tárgyakra. A tűzoltók szerint egyes termekben ezernégyszáz fokos hőmérséklet is lehetet – a leégett harangtorony maradványai közt hiába keresték a három bronzharangot, csak egy karimát és két harangnyelvet találtak a hamu között. Ez különösen fáj a falubelieknek, hiszen van ugyan lent is templom, de ha halott volt a településen, a várban lévő harangok hangja kísérte el az utolsó útjára.

A betléri kastély és a krasznahorkai vár különben a Felvidék egyik leglátogatottabb turistaközpontja. A válság ugyan itt is érezteti a hatását, ezért tavaly cask hetvenezren vettek jegyet, de a krízis előtt évente százhúsz ezren is elzarándokoltak ide megnézni az Andrássyak értékeit. Zömükben magyarok, és ahogy Lázár Éva fogalmaz, az anyaorszgiak jó látogatók voltak, mert bőkezűen vásároltak is a kastéllyal és a várral kapcsolatos kiadványokból.

Kimegyünk az ágyúteraszra is – itt minden kőből van, ezért a tűz itt nem tudott pusztítani, de akkora volt a hőség, hogy az ágyúk fatalpa elszenesdett. Lábunk alatt, az udvarban a homonnai tűzoltók egy speciális egysége, a magassági munkálatokra szakosodott csapat dolgozik. A parancsnok arról beszél, bármikor történhet a tanácsterem mennyezetéshez hasonló omlás, mert a nagy hőségben a kőfalak kötőanyaga kiégett, ráadásul az oltással sok víz is került a pórusokba, így megroppanhat a szerkezet. Sok múlik az időjáráson, mondja, ha sok eső lesz, a terhelés megviselheti a falakat.

A Franciska ereklyemúzeumban minden megmaradt, a gyűjtemény nagy részét már elcsomagolták a szakemberek. Lázár Éva azt sérelmezi: a televíziók csak a kormos, üszkös falakat mutatják, de arról nem beszélnek, mennyi fantasztikus érték maradt épségben. Bizonyításképpen levisz minket az Andrássy-sírboltba, ahova áthozták a várkápolnából Serédy Zsófia üvegkoporsóját. Innen nem is fogják elvinni, mert a klímaváltozás nem tenne jót neki – így is félő, hogy a nagy hőség megviselte a természetes úton mumifikálódott testet. Andrássy István lőcsei várkapitány feleségét Jókai Mór tette hallhatatlanná A lőcsei fehér asszony című regényében: a nő nem hagyta, hogy fia rálőjön hazatérő duhajkodó apjára. „És Andrássy Istvánné úrasszony karja örökké úgy maradt” – olvashatjuk a regényben, és valóban, a tiltásra emelt kéz ma is változatlan.

A várból lefele jövet a koromfekete tarlót vizslatom és azon gondolkodom, mennyire volt szerencsés zsindelytetőt rakni az épületre. Hazérkezve több felvidéki magyar műemlékvédelmi szakemberrel beszélek telefonon, de egyikük sem akar névvel nyilatkozni, és arra kérnek, ne csináljak „zsindelyellenes hangulatot”. Így is eleget harcolunk a szlovák kollégákkal, hogy a restaurálások során ragaszkodjunk az erdeti, autentikus anyagokhoz, és ne műanyag borzalmak kerüljenek fel a tetőre – mondták. A zsindely – ha rendesen kezelik és rendszeresen karbantartják – a mai, modern impregnálószereknek köszönhetően nem veszélyes, ám hiteles és szép anyag. Egyikük egy, a tragikus eset után terjedő viccel is megajándékoz búcsúzóul: a Vatikánban fehér füsttel jelzik a pápaválasztás eredményét, Szlovákiában pedig a a krazsnahorkai vár koromfekete füstje jelezte Robert Fico visszatértét…

Táncsics Mihály-díj Lukács Csabának

Lukács Csaba újságírót, a Magyar Nemzet és több székelyföldi kiadvány, köztük a Székelyhon.ro munkatársát Réthey Miklós nemzeti erőforrás miniszter és Szőcs Géza államtitkár március 15. alkalmából kiemelkedő újságírói tevékenységéért Táncsics Mihály-díjban részesítette. Ezúton is gratulálunk.