Találkozások a tökéletessel

Krasznahorkai László Ferenczes Istvánnak dedikál

Habár személyesen most érkezett hozzánk, ahogy Ferenczes István József Attila-díjas költő kijelentette, a művei alapján eddig is a mienknek érezhejük. Felvezető anekdotájából megtudtuk, hogy ő és Ágoston Hugó a nyolcvanas évek közepén, amikor is a Sátántangó részleteit hozta le egy magyarországi lap, úgy hitték, hogy a Krasznahorkai név egy írói álnév és valójában egy erdélyi szerzőt, valószínűleg Csíki Lászlót takarja.

Főleg a tökéletesről faggatta a vendéget Tamás Dénes esszéíró, a csíkszeredai Sapientia – EMTE Társadalomtudományi Tanszékének tanára, mivel Krasznahorkai, regény- vagy novellahősei általában a tökéletessel találkoznak. A tökéletesre nem lehet felkészülni, hanem csak készülődni – emelte ki a Kossuth-díjas író, és elmesélte azt a napfelkeltét, amelyet elejétől végéig látott, amikor is részt vett egy szalonkavadászaton. Természetesen, akkor csak elbűvölte a jelenség és később jött rá, hogy egy olyan természeti csodának volt a tanúja, mely örökre megváltoztatta. A jelenségnek nem lehet pontosan elkülöníteni a kezdetét vagy végét, hiszen amikor megkezdődik már túl is vagyunk az elején, amikor befejeződik, akkor sem kapjuk el végét, hiszen akkorra már teljesen kivilágosodott. Nemcsak a természet, hanem nagyon ritkán az ember is létre tudja hozni a tökéletest, de „bármilyen formában is jelenjen meg a természetes, olyan, ami meghaladja a mi létezésünket. Nem levezethető a saját vagy mások tapasztalatából” – hangsúlyozta az író.

A tökéletessel való találkozás teljesen megváltoztatja az embert, kibillenti egy addigi létállapotából, olyan módon, hogy többé nem is tud az lenni, aki volt. Nem is érdemes az efféle találkozások nélkül élni.

Az est folyamán több ilyen tökéletessel való találkozásnak lehettünk fültanúi, többek között egy – szellemi – világ körüli utazáson is részt vehettünk. A Krasznahorkai-tapasztalatok alapján Kínában, Japánban vagy Olaszországban találkozhattunk a tökéletessel. A közvetett találkozás – amint később megtudtuk – korántsem elegendő, az élmény személyes megtapasztalásra kell törekedni. El is hangzott, az utolsó japán császár sintoista szentélye újjáépítését vezető főépítész szavaival, hogy: „a könyvekből nem lehet igazán tanulni, mivel azok mások tapasztalatait tartalmazzák”. Életünkben kell keressük ezeket a találkozásokat, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy mikor fognak, vagy egyáltalán be fognak-e következni.

A nagy mesélő életébe is betekintést nyerhettünk, a Kádár-rendszer idején nem szeretett volna elismert értelmiségi vagy író lenni, inkább felkereste az akkori szegény réteget. Lemerült ezeknek az embereknek a világába, mivel abban a korszakban számára ez volt az egyetlen hiteles létmód. A szegények életmódját teljesen a magáévá tette, ugyanolyan körülmények között élt, egy idő után egyre inkább befogadták. Erről a rétegről, a társadalom legkiszolgáltatottabb bugyrának szereplőiről szól Az ellenállás melankóliája. Később Mészöly Miklós tanácsára Nyugat-Berlinbe megy, ott egy olyan értelmiségi réteget ismer meg, mely a további életét teljesen meghatározza. Végül is „elfogadja” írói mivoltát, ahogy az író-olvasó találkozón megjegyezte, ő eredetileg nem az írói sorsot választotta, hanem a vele történt események hatottak, akkora erővel, hogy nem volt más választása: papírra kellett vetnie ezeket.