Hertza Mikola: Gyerekkori szerelmem a drámaírás

Hertza Mikola (balról) Ferenczes Istvántól veszi át az elismerést

– Volt egy olyan időszaka, amikor nem publikált, miért?

– Azzal magyarázható ez a hosszú szünet, hogy a kezdeti lelkesedés után bekövetkezett számomra a hályogkovácsi felismerés időszaka. Nagyon fiatalon kezdtem, sok sikert értem el, de húsz évesen teljesen más, hisz abban az életkorban, még ha nem is annyira jól írsz, biztatnak. Egy idő után az ambíció kifutott belőlem, és egy darabig felhagytam az írással. Valahol mélyen azért ebben a tízéves időszakban is furdalt a lelkiismeret, hogy írjak, de igazán úgy másfél éve kezdem ismét próbálkozni. Nehezen is kínlódtam ki magamból az első mondatokat, de úgy gondolom, ismét megtaláltam a hangomat, azóta az írásaim nagy részét közölték is a Székelyföld folyóiratban, a Helikonban és az Irodalmi Jelenben.

– Látom, az internet adta lehetőséget is kihasználja, és blogon is megjeleníti ezeket.

– Hálás műfajban írok egyelőre. Rövid prózával próbálkozom, ez teljesen egybevág azzal, hogy blogon is megjelenjen. Számítógépen szerintem nem áll neki az ember regényt olvasni, talán még a versolvasás elcsúszik, de szerintem az is nehezen működik. Más a helyzet a rövid prózával, az egyszerű novellákkal, karcolatokkal, egypercesekkel, továbbá rendszergazda, számítógépes programozó is vagyok, ezért nem volt nehéz számomra megfelelő felületet, honlapot létrehozni, ahová az összes eddigi írásom felkerült.

Díjakat osztanak a Székelyföldnél, éppen Molnár Vilmos olvas laudációt. Tekintse meg fotógalériánkat!

– Hogyan fogadta hírt, hogy Szabó Gyula-díjat kapott?

– Nagy megtiszteltetésnek tartom. Pont a megfelelő pillanatban érkezett ez a biztatás, mivel ért egy kisebb csalódás: prózakötetem nem kapott támogatást a Communitas Alapítványtól, és nem jelenhetett meg. Én a Székelyföldhöz is úgy hoztam be az írásaimat, hogy megkértem a szerkesztőket, őszinte véleményt mondjanak, hogy az írásban éljem ki művészi hajlamaimat, vagy tegyem el, térjek át szép szalvéták gyűjtésére (nem mintha lenézném azokat, akik ezzel foglalkoznak). Szerencsére, megnyugtattak, támogattak, biztattak. Különösképp szeretem a folyóiratot szerkesztők közül Molnár Vilmos prózáit. Számomra ő a példakép. Néha biztattam is, hogy szívesen lemondanék négy írásomról, ha tőle egy újat olvashatnék, tudniillik ritkán közöl. Őszintén, ez is benne volt ebben a tízéves szünetben, hogy amikor olvastam az ő prózáit, megfordult a fejemben, hogy én sohasem fogok így írni. Később, érettebb fejjel rájöttem, hogy nem is kell úgy írni, ahogy ő. Szóval, ez a fajta elvonulás azért is volt jó számomra, mert úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Fiatalon világot szeretne váltani az ember, tegyem fel, Nobel-díjat szeretne kapni, vagy feltalálná a rák ellenszerét, de szerintem mindenki számára el kell érkezzen egy olyan időszak, amikor minden leülepedik, és az ember elegendőnek tartja a kisebb mértéket, és apróbb lépésekre szánja el magát.

– Próbálkozik nagyobb terjedelmű műfajjal, regénnyel vagy drámával?

– Ötleteim vannak. Gyerekkori nagy szerelmem a drámaírás. Diákkoromban is drámákat írtam, és ez a műfajt szeretném újra elmélyíteni. Van már pár drámám, amivel pályázok, de még egyelőre nem az igaziak. A rövid próza is számomra egyfajta ujjgyakorlat, edzés, felkészülés a nagyobb volumenű írásokra. Az lenne egyik, talán elérhető álmom, hogy színpadon lássam az egyik drámámat.

Székelyföld-díjak

A próza kategóriában elismerésben részesült Bodor Ádám Kossuth-díjas író; a történettudományok területén végzett kutatásaiért és a Székelyföldben megjelent tanulmányáért Nagy Szabolcs, a Veszprém Megyei Levéltár kutatója kapott díjat; a híd- és kapcsolatépítő munkájáért Füzi László irodalomkritikus, a kecskeméti Forrás című folyóirat főszerkesztője vehetett át kitüntetést.