Szabad száj, szabad dzsessz

- Hogy is kezdődött neked a zongorázás?

- Öt éves voltam. Leültem a rádió elé, és nyomogattam a nagy gombokat rajta. Akkor mondták az őseim, hogy legyen Karcsikából zongorista. Beadtak a Pallóba, de ők először csellistának szántak. Sírtunk édesanyámmal hazafele, mert én zongorázni akartam, de szerencsére sikerült édesapámnak elintéznie. Édesapám, Karcsi bácsi ötödik osztályos koromig bejött minden zongoraórára, otthon így tudott segíteni a gyakorlásban.

- Kisgyerekként is voltak eredményeid?

- Harmadikos voltam, amikor először versenyen voltam. Egy zónaverseny volt. Második lettem. Később egy országoson a zsűri előre leszögezte, hogy első és második helyet nem osztanak ki. Ferencz Zsuzsanna volt a tanárom tizenkét évig, a mai napig nagyon szeretem őt. Szóltak neki, hogy megosztott első díjat kellett volna kapnom. Valószínűleg azért nem adták ki, mert magyar vagyok. Diplomát sem adtak, bár eszmei értéke lett volna. Számos versenyen megfordultam, első sosem lettem, de második és harmadik többször is.

- Miként kerültél zenekarba?

- Hatodikos voltam, amikor bekerültem a Halleluja Ifjúsági Zenekarba. Akkoriban még egy akkordot sem tudtam lefogni. Addig nem is igazán szerettem zongorázni, mivel kényszerből csináltam, szüleim erőltették. A zenekarban volt az első igazi zenei élményem is. A Halleluja azért maradt el, mert megalakult a Koala Band. Párszor felléptünk, majd eldöntöttük, hogy csinálunk egy dzsesszzenekart. Ebből lett a Koala Jazz Band. Emlékszem, a Maffia című játék zenéje ihletett meg igazán. Alapok nélkül kínlódtunk a próbákon, viszont egész jó koncerteket összehoztunk a továbbiakban.

- Mikor döntötted el, hogy dzsesszt akarsz tanulni?

- Nyolcadik osztály végén ösztöndíjjal kimehettem volna tanulni Budapestre. Szüleim nem engedtek, amiért akkor még haragudtam rájuk, most viszont már megértem. A mai napig sem tudom, de már akkor azt mondtam, hogy én dzsesszzongorát akarok tanulni. A poén az volt, hogy gyakorlatilag semmi kapcsolatom nem volt a dzsesszel. Meguntam a kötöttségeket a klasszikus zenében. Hangsúlyozom: ha nem lett volna a bandánk, nem jutottam volna be az előkészítőbe sem. Egy dolog otthon zongorázgatni, más bandában játszani.

- Sokban különbözik a magyarországi zenei oktatás az itthonitól?

- A képzés Magyarországon teljesen más, mint itt. Tudtam, hogy nem azt kapom, amit itt. Amikor itthon versenyekre jártam, a technikát figyelték, nem pedig a muzikalitást. Szerencsére kezd már megváltozni. Külföldön pont fordítva van. Azt figyelik, hogy tudd átadni a zene lényegét. Nem csattogtatni kell, hanem átadni a tiszta muzsikát.

- Elkerültél itthonról. Hogyan látod most régi iskoládat?

- Egy rossz szavam sem lehet az iskolára, mivel amit tudok, kizárólag nekik köszönhetem. Az egy dolog, hogy felületesen tanítanak, mi meg felületesen tanultunk, de a sok rossz mellett örülök, hogy oda járhattam. Külföldön rájöttem, hogy rengeteg dolgot másképp kellene itthon tanítani. Fel voltam készülve, hogy másabbat és másképp tanítanak Magyarországon. A Pallóban nagyon jó oktatást kaptam például összhangzattanból. Rengeteg dolog van, amit itt megtanulunk, mert belénk verik. Megmondják, mit lehet és mit nem, azon kívül semmi mást nem lehetséges. Kint meg teljesen az ellenkezőjét mondják. Budapesten most új világok nyíltak meg előttem mind a zenében, mind más területen.

- Új tanáraiddal mennyire vagy elégedett?

- Teljes mértékben. Nem büdös románoznak, nagyon közvetlenek. Az ország legjobb szakemberei tanítanak. A klasszikus tanárom Oláh Ferenc, dzsesszre pedig Márkus Tibor és Révész Richárd oktat. Külön megtanítanak szóló zongorára és a zenekarira is. Ez egy jó ugródeszka, hogy bejussak a Liszt Ferenc Zeneakadémiára.

- Mivel tengeted hétköznapjaidat?

- Egyetemista vagyok. Sok a buli. Vannak napjaim, amikor az egész napot végig gyakorlom. Megtörténik, hogy napi nyolc órát is.

- Mik a további terveid?

- Ott vagyok a konziban, rengeteg jó zenésszel vagyok körülvéve. Nem az a helyzet, mint itthon. Udvarhelyen van egy-két ember, aki zenélne, és azzal kész. Új lehetőségek nyíltak meg. Máris van két zenekarunk: az egyik dzsessz, a másik pedig a De La Funkhoz hasonló. Decemberre négy-négy koncertünk van tervbe véve. Jelenleg heti három alkalommal zongorázok egy kocsmában, abszolút jó helyen. Színészek, közéleti személyiségek járnak oda, egyszóval az elit.

- Mik az álmaid?

- Van egy zenekar, az a nevük: KLB Trió. Gyakorlatilag dzsessz-rockot játszanak. Mint elmondták egy interjúban, szabad mindent (free-jazz). Dallam sincs benne: a szemetet, a semmit az égig emelik: szabad improvizációs elemekkel van tele. Nyilván rengeteg technikai tudást igényel az ilyen zene, de idővel megtanulom. Most ezen vagyok én is, hogy hozzájuk hasonlót alkossak.

- Nő a hajad. Mi lesz vele?

- Hát igen. A Pallóban nem hagyták, hogy megnövesszük. Mindig ez volt a tervünk, hogy hosszú legyen. Bodurian igazgató úr nem engedte. Egy idő után az értelmesebbje felfogta, hogy ő a diák, és csak a rövidebbet lehet húzni, ezért nyiratkoztunk. Édesapám is ellenezte, de pár napja vállamra tette a kezét, és azt mondta: fiam, jó a hajad! Most kint vagyok, egyedül. Az iskolát egyáltalán nem érdekli, hogy nézek ki. Udvarhelyen konzervatívak az emberek, de akárhogy is számoljuk, Budapest egy világváros. Nem a haj alapján ítélkeznek. Egyelőre az a tervem, hogy berasztázzam. Nagyon élvezem, hogy nő, mivel jó züllött fejem van így. Ha jól fog állni a hosszú haj, megtartom, ha nem, akkor levágatom. Egyszer élünk! Most fiatal vagyok, ki akarom élni magam.

- Ki a jó zenész szerinted?

- Az, aki mindenből tud játszani. A klasszikus önmagában semmit nem ér. Egy lokálban elaludnának Schubert mellett. Mint mondtam, az érzést kell átadni. Ne mondja nekem senki, hogy jó zenész, amíg csak kottából tud eljátszani valamit.

- Az olvasóknak és a hallgatóknak mit üzensz?

- Azalatt a pár év alatt, amikor én dzsesszt tanultam, mindenki ellenem volt. Azt mondták, hogy én klasszikus zongorista kéne legyek. Ebből a tapasztalatból merítkezve azt üzenem, hogy mindenki csak azt csinálja, amit szeret. Ne a szülők és a tanárok mondják meg, mit tegyünk. Nem ők élik le az életünket! Lehet, hogy tíz év múlva térdig érő szakállal fogok csücsülni a Blaha Lujza téren, és koldulni fogok, de most ezt gondolom. Van egy folyamata az életnek, tilos másra erőltetni olyasmit, amit nem akar. Ha a gyerek éppenséggel suszter akar lenni, akkor hagyni kell: de azt szívvel és lélekkel tegye! Ha az én gyerekem szobafestő akar lenni, támogatni fogom. Édesapám is azt mondta egyszer: Karcsika, nem számít, mit csinálsz, de amit teszel, abban a legjobb légy. Ezt üzenem én is!