Művészettörténész, aki hulladékból készít ékszereket

Elárulta, nyakra és fülbevalóinak, karkötőinek alapanyaga legtöbbször műanyag palack, samponos flakon, törött edény, esetleg kábeldarab vagy effélék. Ezeket hasznosítja újra az ifjú képző- és iparművész, művészettörténész, aki Marosvásárhelyen a Művészeti Gimnáziumban érettségizett, majd Kolozsváron a művészeti egyetem grafika szakán diplomázott. Legutóbb pedig Londonban folytatott tanulmányokat a Goldsmiths’ University Visual Cultures tanszékén, ahol kortárs művészettörténet szakon szerzett újabb diplomát. Jelenleg műkritikusként, kurátor asszisztensként dolgozik Marosvásárhelyen a B5 Stúdióban. Ír és fordít, és nem utolsósorban izgalmas recycling ékszereket készít. Nem csak az alkotásai tarthatnak érdeklődésre számot, de szerteágazó tevékenysége, gondolkodásmódja is.

– Édesanyja színházelméleti szakember, édesapja filozófus, örültek a képzőművészet iránti érdeklődésének?

– Értékelték a vonzódásomat, a szélesebb családtól sem állt távol a képzőművészet szeretete. Anyai nagyapám mindenféléket fabrikált, szépen rajzolt, sőt, karácsonyra linómetszeteket készített, azokat küldte el képeslapként az ismerősöknek. Már gyermekkoromban növényekből, kövecskékből raktam össze dolgokat. Szívesen formáztam gyurmából, sokat rajzoltam, szüleim emiatt is írattak művészeti gimnáziumba. Általános iskolában zongorázni tanultam, a művészeti középiskolában a textil szakot választottam. Csíky Ágnes volt a tanárom, Kolozsváron a képzőművészeti egyetemen a grafika szakra jelentkeztem, ott a mesterit is elvégeztem.

– S hogyan kezdődött ez a különleges iparművészi tevékenység?

– A gyűjtögetés mindig szenvedélyem volt, kezdetben nem is tudtam, mire lesz jó az a sok kidobott tárgy, amit begyűjtöttem. Ma már célirányosabban teszem ezt, tudom, hogy miből mi lesz. Van egy vagon félretett dolgom, amiből tudom, hogy egyszer még készítek valamit. Jóban vagyok a tárgyakkal. Gyorsan ráhangolódom az anyagokra is, minden típusú anyag és felület inspirál. Nagyon rigorózus kategóriák vannak a fejünkben, hogy mi a hasznos, mi a szép, és az, ami nem. Én az eldobott tárgyakban is látom a potenciált, hogy az szép lehet.

– Az emberek a plázakereskedelemben hozzászoknak az eldobható filléres vackokhoz. Hogyan tekinthetnek az ebből készült ékszerekre úgy, mint iparművészeti alkotásokra?

– Az hogy a tárgyak valójában értékesek-e vagy sem, nem mi határozzuk meg. Ne csak a saját perspektívánkat lássuk! Az embereket rádöbbenthetjük arra, hogy bizonyos anyagokat, tárgyakat mennyire csak a saját korlátolt érdekeik szerint használnak. Az anyagok a természetből jönnek, a szintetikusak is, amelyek kőolajszármazékok. Ezeket először át kell alakítani valahogyan, aztán keresztülmennek egy, szintén munka- és energiabefektetéssel járó gyártási folyamaton. Az ember a végterméket megveszi, és öt perc múlva eldobja. Ezekkel az anyagokkal nem szoktunk találkozni, csak mint szeméttel, ami máris eltűnt, ahogy megváltunk tőle, nem vagyunk hozzászokva, hogy ezeket a tárgyakat viszontlássuk más formában. Nem látjuk őket lebomlani sem, úgy tekintjük, hogy a probléma meg van oldva. Az ékszereimmel éppen az emberek esztétikai érzékén keresztül hívom fel a figyelmet arra, hogy gondolkodjanak el ezen a dolgon. Jártam már úgy, hogy valakinek nagyon tetszett egy ékszerem, fölpróbálta, és mikor megtudta, miből van, nagyon megdöbbent.

– Az emberek fejében a hulladék, nem tartozik az „értékes” kategóriába. Fontos, hogy tudják, ezek az ékszerek miből készülnek?

– Ezek felkiáltójelek. Ha az embereket meg lehet botránkoztatni velük, akkor már csak egy lépés, hogy el is gondolkozzanak. A sokkhatás mindenképp előre viszi a gondolkodást. Kényelmes a rendszer, mert nem kell felelősséget vállalnunk azokért a tettekért, amelyeket a nevünkben hajtanak végre. És mi ebbe a rendszerbe belesimulva szeméttermelést produkálunk.

– Anélkül, hogy elárulná a kulisszatitkait, milyen fortélyokkal lehet e tárgyak esztétikumát megadni?

– Nem félek, hogy utánzóim lesznek, sőt. Ha egy eldobott tárgy több változáson megy át, mire megszületik belőle az ékszer, akkor nem látszik, mi volt az alapanyag. Bármit fel lehet használni, a kulcs a kivitelezésen van. Hogy bizonyos anyagoknak az esztétikuma megmutatkozhasson, mondjuk az áttetszősége, a csillogása, van olyan anyag, ami hő hatására érdekesen viselkedik, van olyan, amelyiknek érdekes a fénye, aztán olyan is van, amit önmagával interakcióba lehet léptetni, pl. megbogozni, mint egy zsinórt. Sok látványos szépség születhet, ha kísérletezünk.

– Ékszereivel hol találkozhatnak az érdeklődők?

– Általában kapcsolódnak más műfajokhoz, például divatbemutatókhoz, ahol tárlókban kiállítva és a modelleken is láthatók az ékszerek. Készítettem már nagyobb darabokat: fejdíszt, hajdíszt és táskát is – ezek önmagukban is bemutathatóak a kifutón. Négy-öt évvel ezelőtt részt vettem egy korstílusokkal kapcsolatos divatbemutatón a Kultúrpalotában, ahol az impresszionizmus is téma volt. Ott a testfestés lehetőségét választottam. Fölfestettem a modellek testére az „ékszereket”. S azok úgy éltek, csillogtak, hogy távolról nem lehetett eldönteni, csak impressziók, vagy igaziak.

– Úgy tudom, foglalkozik speciálisan személyre szabott, „alkalmazott” újrahasznosítással is. Mi is az?

– Az általánosabb ízlésnek/keresletnek megfelelő tárgyak készítése mellett van egy másik vonalam is: mások kedvenc tárgyait hordhatóvá teszem, ékszerré alakítom. Ez sokkal inkább kihívás, mint a saját kedvem szerint dolgozni. Sokszor meglepnek az emberek a tárgyaikkal.

– Ezeknek, ha jól értem, „érzelmi értékük” lehet?

– Igen. Vagy esztétikai minőségében tetszik valakinek a kiválasztott tárgy, vagy valami története, emléke fűződik hozzá, ezért fontos számára. Lehet ez például egy kis ceruza, törött legyező, pezsgős üveg dugója, de volt már színházjegy is a praxisomban. „Viseld az emlékeidet!” Valami ilyesmi projekt ez.

– Említette, hogy a londoni egyetemen azt is tanítják, a művészetet nem misztifikálni kell, hanem a mindennapi élet részévé tenni.

– Ott a művészetről a társadalmi szocializáció szempontjából tanítanak mindent. A szemlélet az, hogy a vizualitást, a kultúrát be kell építeni a társadalom életébe. A művészet a szocializációnak, a kultúrának, a társadalomnak szerves része, ezek egységébe tartozik.

– Ez a dolga a kurátor asszisztensnek is valahol Erdélyben?

– Ezt a munkát nem olyan rég kezdtem, hiszen két éve fejeztem be londoni tanulmányaimat, nemrég költöztem haza, Erdélybe. Bartha József képzőművész, díszlet- és jelmeztervező mellett asszisztenskedek a B5 Stúdióban, Galériában Marosvásárhelyen, ahol eddig főként kiállítási ismertetők, katalógusok, pályázatok szövegeit írtam, és fordítottam. A B5 Galériában rendezett kiállításokat más városokba is elvisszük, Sepsiszentgyörgyön a Magma kiállítótérrel már kialakult egy jó kapcsolat. Workshopokat, beszélgetéseket, egyéb programokat is szervezünk, most például egy tábort középiskolás diákok számára Nyárádszentmártonban, ennek célja a fiatalokat közelebb vinni a kortárs művészethez. A tábor helyszínén különböző műhelyek várják a résztvevőket, ahol a performansztól a videoművészetig sok-sok műfajjal megismerkedhetnek. De bizonyos szocializációs problémákba is be akarják vezetni a gyerekeket a szervezők. A kisebbség kérdéseivel is foglalkoznak, vagy a nemek viszonyával. Képzőművészek vezetik a foglalkozásokat, de valójában ez egy társadalmi érzékenységgel bíró projekt.

– És a nyugat-európai tartózkodás után milyennek látja Marosvásárhelyt?

– Látom, hogy mekkora potenciál rejlik ebben a városban. Bizonyíték erre az, hogy mennyi ember vándorolt már innen ki Nyugatra, és ott milyen sikeres lett. Rengeteg dolog mozdul meg itt, és az ember érzi, mennyi minden megvalósulhatna. De a közönséggel nehéz fölvenni a kapcsolatot, a két etnikum között se ideális a viszony. Szóval, van mit csinálni. És mert én ide születtem, és mert éltem külföldön is, látni vélem azt a keskeny utat, amin végig lehetne menni. Keskeny ez a palló, meg kell nézni, hogy az ember hova lép, de finom és érzékeny lépésekkel úgy érzem, lehet haladni.