Akit Márton Áron is megjutalmazott

A községben sokan Gidró Lászlóként ismerik a nyugalmazott kántort, mivel négyéves korától nevelőapja nevelte. „1939-ben születtem, négyéves koromban édesanyám férjhez jött a nevelőapámhoz, Gidró Ignáchoz. Elég nehéz gyermekkort éltem meg, mert szüleim kulákok voltak, és kulákfiókának csúfoltak. Azért is mentem a kántoriskolába, mert elméleti középiskolába a kulák származásúakat nem engedték. A szüleim, amíg meg nem szüntették a kuláklistát, mindig kulákok voltak, beszolgáltatásra kötelezve” – emlékezett.

Márton Áron is megjutalmazta

Erőss László szerint jó zenei hallása is segítette elhatározásában, és amikor a hét osztály végeztével az akkori plébános hirdette, hogy Gyulafehérvárra lehet menni kántoriskolába, ő jelentkezett. „Elmentem, sikerült is a vizsgám. Abban az időben Márton Áron püspök úr be volt zárva, a kántoriskolát Faragó Ferenc iskolaigazgató kanonok alapította. Nem volt könnyű, mert egy darabig velünk tanultak olyan moldvai csángó fiúk, akik a magyar nyelvet gyengén beszélték, ezért az oktatás két nyelven folyt, románul és magyarul. Nehéz volt, mert lerövidült az idő. Aztán Iași-ban alapítottak román nyelvű kántoriskolát és katolikus teológiát, és ők elmentek. Az egyházi tantárgyakat papok tanították, a világi tantárgyakat tanárok, és elég szigorúan vették. Zeneoktatás is volt, harmóniumon gyakoroltunk, az orgonához akkor engedtek oda, mikor már tudtunk játszani. Volt olyan eset, mivel jó viszonyban voltam az énektanárral és az igazgatóval, hogy megkértek, és a székesegyházban két gyermeket magam mellé vettem, orgonáltam és énekeltem. Naponta be voltunk osztva egy fél órát gyakorolni a harmóniumon, a kottát meg kellett tanulni, aztán a gyakorlatban alkalmazni, játszani belőle” – mesélte. Jó eredménnyel vett részt az iskolai versenyeken is, Faragó Ferenctől dedikált ajándékkönyvet, Márton Áron püspöktől pedig pénzt is kapott, amikor megnyert egy versenyt.

Türelemmel tanított

Karcfalvára 1958-ban tért vissza, miután az iskolát elvégezte. „Itt azelőtt egy Gál Sándor nevű harangozó volt évtizedekig, aki kottát nem ismert, de énekelni tudott, s játszott az orgonán is, bár nem volt kántor. Ahogy hazakerültem, rögtön felkértek, hogy vállaljam el, meg is választottak, s attól kezdve 40 évig én csináltam” – elevenítette fel. Erőss László énekkart szervezett a községben, házról házra járva kereste fel az énekelni kedvelő embereket, és elkezdte az oktatást, a gyermekeket hittanórákon tanította. „Pedagógiára is tanítottak, kellett tudni bánni a gyermekekkel. Amikor énekóra volt, felét felhasználtam arra, hogy hittant tanítsak. A pap azt mondta: „Figyeltem, hogy maga előre hittant tanít. Mondtam, ez pedagógiai fogás, elmagyaráztam a gyermekeknek, miért kell megtanulni az egyházi éneket, s tátott szájjal hallgattak. S amikor az óra második felén tanultuk az éneket, pillanatok alatt megjegyezték, mert tudták, miért kell. Az énekkarba is szívesen jöttek, mert türelmesen bántam velük, ha valaki elrontotta, nem szidtam le, s ők észrevették. Volt olyan is, aki szeretett énekelni, de nem volt tökéletes a zenei hallása. Nem küldtem el, amelyik szólamban volt, azt addig énekeltettem, amíg ők is megtanulták. Türelmesen elmagyaráztam mindent, s hogy egy kicsit fűszerezzük a dolgot, volt egy tangóharmonikám, s amikor láttam, hogy fáradtak, egy jó világi nótát is elhúztam, s így folytattuk. Szerettek jönni, együtt öregedtünk meg azokkal, akik akkor fiatal énekesek voltak”– vallott munkájáról az idős kántor. Az énekkarral rendszeresen felléptek az egyházi kórustalálkozókon, a rendszerváltás után egy fúvószenekart is megszervezett, és velük ment a csíksomlyói búcsúra. „A kottát nem ismerték, de megtanítottam az énekeket, felültettem a szekérre, s végig fújtak és énekeltek, amíg mentünk Somlyóra, annyi éneket tanítottam, hogy nem kellett ismételni” – mesélte.

Vonzani az embereket

A kántor feladatairól, munkájáról beszélgetve azt mondta, az általános műveltség mellett legfontosabb a zene- és a hittantudás. „A hitbéli dolgokkal teljesen tisztában kellett lenni, úgy mint a pap, mert volt olyan, hogy helyettesíteni kellett a papot. Ha a pap igényli, a kántor kell segítsen az irodában is. A kántornak elő van írva, hogy készülni kell, programot készíteni egy-két hónapra előre is, gyakorolni az orgonán. Előre megterveztem, hogy milyen énekeket fogok énekelni minden misén, és begyakoroltam. Olyan is volt, hogy amikor bejöttek a templomba hívek, lementem, és a misén énekelt énekeket begyakoroltuk. S amikor felmentem a kórusba, a templom zúgott. Fel kellett készülni, itt becsületre ment a dolog. Ha a kántor melléfog, aki nem ért hozzá, az is észreveszi, s ez szégyen. Nem szabadott tévedni, mert akkor nem mennek énekórára. Azt mondják, a pap kell tudjon prédikálni, s a kántor énekelni, s ebben van valami. Az embereket vonzani kell, úgy kell viselkedni és dolgozni, hogy az érdekes legyen” – foglalta össze Erőss László.

Több száz búcsúverset írt

A községben élő hagyománynak megfelelően abban az időben a kántor temetéseken halotti búcsúztatót is mondott, amelyet ő írt a rokonok felkérésére. „Leírtak egy névsort, s ezt bele kellett foglalni a búcsúztatóba úgy, hogy rímeljen, és dallamra kellett énekelni. Olyankor dolgoztam, amikor a család lefeküdt, csend volt, nem zavart senki, és tudtam gondolkodni. Jöttek az ötletek, az ihlet. A búcsúztatóba csak a pozitívumokat említettem meg az elhunyt életéből, fontos volt a hívek számára, hogy a hozzátartozók nevei megemlítődjenek, akiktől a halott elbúcsúzik. Ahol sok név volt, hosszabb lett, 15-16 szakasz, de elérte még a 20-at is” – elevenítette fel. Mesélte, olyan búcsúverseket igyekezett írni, hogy az egyszerű ember is megértse, de az értelmes ember is értékelje. „Volt itt egy Barabás Vilmos nevű zenetanár, akinek a nagyanyja az erdőn élt. Házuk volt ott, és állatok. Már idős volt a néni, s azt mondta, hogy kántor úr, ha meghalok, engem vadállatoktól is búcsúztasson el, mert én köztük éltem. Be is következett, aztán összeszedtem magam, és elbúcsúztattam mindenféle vadállattól. Annyira megtetszett az unokájának, hogy lemásoltatta, és feltette otthon a falra” – mondta el. Emlékei szerint évente több mint harminc temetés volt a településen, ezekre mind búcsúztatót kellett írni.

Itt tartotta az Úristen

Bár nagyon szerette a munkáját, többször is változtatni akart élete során, de ez nem következett be. Fiatalon, miután magánúton leérettségizett, egy barátja biztatására vasutas akart lenni, sikerrel vizsgázott Brassóban a tanfolyamra, de végül nem ment el. „Mondtam édesanyámnak, úgy néz ki, belőlem vasutas lesz. Ő elment a szomszédba, s ott azt mondták, ha a forgalmista hibájából összeütköznek a vonatok, meglövik. Annyira sírt, hogy ne menjek, hogy aztán nem mentem, nem lett vasutas belőlem” – elevenítette fel. Egy másik alkalommal a kolozsvári zenekonzervatórium tanárai hallották őt énekelni a templomban, és hívták Kolozsvárra, először az énekkarba, majd szólóénekesnek. „Lett is volna kedvem, de látták, hogy tétovázok. Mondták lesz lakás, minden lesz. Még fiatal voltam, de végül nem mentem. Aztán gondolkoztam, az Úristen valamit mindig előmbe tett, hogy itt kell nekem maradni, s megmaradtam”– vélekedett. Munkáját a Gyulafehérvári Főegyházmegye díszoklevéllel köszönte meg. Az idős kántor említette, nincs ideje nyugdíjasnak lenni, mert ha a helybeli vagy környékbeli kántorok elutaznak, hívják helyettesíteni. Így Madarason, Dánfalván vagy Szentdomokoson is elvégzi a szolgálatot, ha szükség van rá. „Szívesen teszem, szeretem, s amíg tudom, csinálom is. Aki hisz is abban, amit csinál, amikor az embernek a munkája is imádság, az elég szép dolog. Nekem nem mesterségem volt ez, hanem hivatásom. Én hittem benne, és ma is hiszek abban, amit csináltam. Ezért nem bánom” – zárta a beszélgetést Erőss László.