Világháborús olvasókönyv őrzi az elődök emlékét

„Én nagyon sokat tanultam tőle, és a történelem iránti érdeklődését is átvettem, jobban érdekelt ez a téma, a két világháború, mint bármi más. Mindig csodáltam az ő tudását, mert az enyém akkor még csak felszínes volt, de ő behatóan ismerte a magyar történelmet. A gyerekeinket is eligazította elég idejében ilyen téren. Viszont bennem nagyon megvolt a szülőföld iránti borzasztó nagy ragaszkodás, szeretet, az anyanyelvért való kiállás. Elég hamar, 18 évesen tanítani kezdtem, a gyerekek mellett végeztem el a tanárképzőt”– eleveníti fel.

Kilenc éven keresztül Tusnádon tanított, majd férjével Csicsóban telepedtek le. „Mindig kerültem a bejáratott dolgokat. A nevelő munkában nagyon törekedtem az újszerűségre, hogy egészen másképp csináljam, mint az előttem levők. A matematikában kevésbé, de az osztályfőnöki munkában ezt nagyon tudtam érvényesíteni, a múlt kutatása, az értékeinkre való figyelem felhívása mindig szem előtt volt, és mindig volt bennem egy adag vágy, hogy a humán dolgokat műveljem. Nagyon jól eligazított egy-egy híres embernek egy-egy magvas mondása, amit igyekeztem magamévá tenni, le is írogattam ilyen gondolatokat, és sokszor hosszú ideig egy-egy ilyen gondolat vezérelt.”

Szabó Magdolna 2000-ben nyugdíjba vonult, de a közösségért való tenniakarása nem hagyott alább, sőt. 2004-ben, amikor Csíkcsicsó önálló község lett, önkormányzati képviselőként folytatta a munkát. Amikor 2006-ban a falu központjában felállították a háborús emlékművet, irodalmi-dokumentációs összeállítást készített – az előadásban a katonaviseltek unokái, dédunokái léptek fel – , Itt járt a háború címmel kiállítást állított össze. Létrehozta az Élő Emlékezet Egyesületet, a későbbiekben falvédő kiállítást szervezett, színicsoportot toborzott, hogy méltó módon ünnepeljék meg a csicsói amatőr színjátszás száz évét. „Az éjszaka jó tanácsadó, mondják, és ez így is van, mert minden jó gondolatom éjszaka született. Amikor a kiállításra készültem,

Szabó Magdolna kiemelte, elég hamar kikristályosodott, hogy kiindulópontként az egyházközség Historia Domusának a háborúra vonatkozó részeit fogja használni. Ehhez kapcsolta a korabeli sajtóban megjelent cikkeket, harctéri híreket, a háborús időszak minden más eseményét, ugyanakkor régi feljegyzések, fényképek után kutatott, veszteséglajstromokat nézett át, interjúkat készített a veteránokkal, vagy azok családtagjaival, régi gyászjelentőket gyűjtött.

„Az első világháború nem ért véget 1918-ban úgymond, és nem lehetett lezárni 1920-al sem, mert még 1923-ban is jöttek haza katonák a fogságból, vagy érkezett levél 1929-ben is, hogy meghalt valaki a faluból. Egyre jobban láttam az összefüggéseket, az egész, mint egy füzér, úgy állt össze. A könyvben Csicsó negyven éve egybefüggő történelemként van, minden benne van, a mindennapi élet is. Ezért kerültek bele még családi képek is abból az időből. Nagyon fontos volt számomra, hogy minél több csicsói emberarcot és nevet kihozzak a könyvben.”

Egyéni visszaemlékezések az első és második világháborúról, levelek, naplók, a szerző által készített interjúk, feljegyzések és több mint négyszáz fotó sorakozik a kötetben, a legvégén pedig 284 első világháborús és 306 második világháborús honvéd van felsorolva, születési és elhalálozási adataikkal, szüleik, házastársaik nevével, megemlítve, ki volt fogságban, vagy milyen harci cselekményeik voltak.

Egyik különleges része a visszaemlékezéseknek a Péter testvérek feljegyzései. Péter Erzsébet a menekülés ideje alatt írt naplót, testvére, Gábor pedig sok évvel a háború után emlékezett vissza erre az időszakra. „Nagy ajándék volt számomra, amikor megtaláltam Péter Gábor visszaemlékezéseit. A kötetben a két testvér »mesél« ugyanarról a valamiről, párhuzamosan, és ez nagyon hitelesíti, hogy mi zajlott itt ’44 őszén. Ugyanígy a többi visszaemlékezés, amelyek a menekülést és azt elevenítik fel, hogy itt mi volt akkor Csicsóban, azokat a háborús napokat, hogy naponta hány embert temetett a pap, hogyan vitték a halottakat, az iskola hadikórház volt stb.”

Minden család érintett a háborús történetekben, és fontos ezeket felidézni, hogy a fiatalokban alakuljon ki a kötődés az elődeik iránt. Ha valakinek csak általános ismeretei vannak a világtörténelemből és a háborúról, tudja, hogy itt is volt, de nem kötődik személyesen a szülőfalujához, a családjához, amivel tud azonosulni, akkor az csak felszínes ismeret, nem igazán szívbéli dolog – véli Szabóné Hajdu Magdolna. „A hosszú évek kutatómunkája során én is részese lettem ezeknek a történeteknek, sokakat ismerek névről, arcról. Már a kezdetektől az volt bennem, hogy engem mindenki érdekel, aki a fronton volt, függetlenül attól, hogy ott meghalt, vagy fogságba került, hazajött épségben vagy csonkán, netán nem is ért haza soha. Ők mind a falu történetének, a falu életének, a mi életünknek a részei.”