Finomság, csillogás és nemesség. Bőségszaru az udvarhelyi múzeumban

Pontosabban több mint kétszáz tárgyat nézhetünk meg a Bőségszaru című kiállításon az székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban, amit természetesen bárki megtekinthet a szabályok betartása mellett – de vigyázat, el fog veszni a részletekben! A gyűjtemény tulajdonképpen az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumból való, több helyen bemutatták már, és mi is csak rácsodálkozni tudunk.    

Ám az 1700-as években egy erdélyi úrnő ugyanúgy tudta követni mondjuk a francia divatot, mint manapság – jó, persze nem volt akkor internet, hogy szétnézzen rajta, de a legszebb cobolyprémet vagy az igen divatos főkötőt akkor is meg lehetett csináltatni, s ezeket ugyanolyan büszkén lehetett viselni Kolozsvár vagy Bánffyhunyad főterén is, mind mondjuk Párizsban vagy Amszterdamban.

Két teremben nyolc, illetve hat kisebb tároló van, ezek tematikusan vannak felépítve. Belépéskor természetesen a „nőknél az elsőbbség”, a zománcozott ékszereket csodálhatjuk meg elsőnek, de nem minden kiállított darab van fémből és nem minden tárgy ékszer – bár egyik-másik, ami nem az, mégis ékszernek illik be, annyira szép és gazdagon díszített. Brokát, selyem, elefántcsont, no meg természetesen arany és drágakő van itt bőven. Igazi mestermunkák száz ötvösöktől (a 17–19. században Erdélyben főleg ők űzték igen magas szinten ezt a mesterséget), illetve gyönyörűséges fülönfüggők, gyűrűk, övcsatok, hajtűk vagy diadémek. Amikor az ember történelmi filmet néz, feltűnhet, hogy a kellékesek, öltöztetők elég szép munkát végeztek, de ilyenkor derül ki, hogy igazából melyek voltak akkoriban egy hölgy kiegészítői, milyen lehetett az öve vagy a parókája.

1897-ben feltárták a küküllővári református templom kriptáját és az ott talált női ruhadarabok maradványainak egy részét rekonstruálták – ezekből is láthatunk a kiállításon néhány nagyon szép darabot, ezek Kendi Zsófia, valamint anyja és nagyanyja temetésekor kerültek a kriptába. A hölgyet a gyűrűjében levő felirat alapján azonosították a régészek, ez a gyűrű is ki van állítva.

Átlépve a „férfiak” termébe, ott főleg a fegyverek tűnnek fel, hiszen 16. századi elefántcsonttal borított számszeríjat, illetve kovás puskát és pisztolyt is láthatunk, puskaporszaruval együtt. A vadászat ugyanis az akkori arisztokrácia kedvelt és első számú szórakozása volt, mint ahogy ma is az, sok-sok politikus és üzletember hódol e szenvedélynek. De ugyanitt kaphatunk leírásokat arról, hogy milyen lehetett a férfiak haj- és szakállviselete, láthatunk egy egész alakos, 19. századi férfi „divatfotót” az akkor divatos prémekkel, mentével, karddal, manapság ugyanez mondjuk egy sál, egy zakó és egy okostelefon. A teljesen épen maradt hímzett csizma is magára vonja a figyelmet, ahogy mellette egy icipici táska is, ami még így is sokkal ízlésesebb, mint a mai „borsétták” nagy része, de kalapdíszt, zsebórát és menteláncot is megcsodálhatunk.

A korok és az emberek változnak, de a jó ízlés, az igényesség valamint a fényűzés valahogy mindig is megvoltak az emberben. Nem mindenkiben, de legalább azokban, akik ezt megengedhették maguknak és fejleszthették is. Reméljük, hogy ez most is így van és így is marad, háromszáz évvel később korunkra is úgy néznek majd vissza utódaink, leszármazottaink, hogy büszkeséggel tölti el az, hogy hogy néztünk ki és mennyire adtunk magunkra. Vagy mennyire nyúltunk mélyre a 21. században a bőség akkori szarujába.