Amit megélni kell: találkozás Kányádi Sándorral

– ezt írta Grecsó Krisztián Kányádiról néhány évvel ezelőtt. E plasztikus és sokatmondó sorokhoz hasonló élményeim vannak nekem is a költővel kapcsolatosan. Gyermekkoromban a szüleim mindig a Napsugár diáklap utolsó oldalán levő Kányádi-verseket „fejtették meg”, hiszen azokban a lélekszaggató nyolcvanas években ezek a sorok mindig adtak valami olyant, amit igazából csak azok tudtak „befogni”, akik akkor és abban a sajátos diktatúrában próbáltak magyarnak megmaradni. A rendszerváltás után aztán író-olvasó találkozóra is hazalátogatott hozzánk a fehér inges, lebilincselően beszélgető Kányádi Sándor. A tőle megtanult kétsoros Horváth Imre-ballada („Hogy szülőanyja a fekete föld, / erre gondolt a virág, s letört.”) azóta is a fülemben cseng, ahogy kórusban, kamaszokként egyszerre hangosan mondjuk a gimnázium bentlakásában. Nem volt akkoriban az sem egy verstelen vidék, de ott és akkor tanultuk meg azt is Sándor bácsitól, hogy „a vers az, amit mondani kell.”

Amit megnézni kell

Azóta több Kányádi-beszélgetésen is voltam, a költő tavalyi halála után pedig itt, a Haáz Rezső Múzeumban „találkoztam” vele idén tavasszal. Találkozások – ezt a címet viseli a Kányádi-emlékkiállítás a székelyudvarhelyi múzeumban, az egykori Haberstumpf-villában; bő két órát áldozva a termek bejárására elmondható, hogy nagyon összetett, meghitt hangulatú élmény.

Május huszadikáig még megtekinthető, úgyhogy még néhány hét a rendelkezésünkre áll.

A kezdőterembe belépve a Kányádi Sándor temetésén készült képek, illetve egy nagyon részletes életrajz fogad. A különböző terek tematikusan vannak berendezve, ezekből három dolgot mindenképpen ki kell emelni.

hiszen nem az utóbbi években a Youtube-ra felkerült filmekről van szó, hanem a hetvenes-nyolcvanas években készült anyagokról. Talán jó lenne, ha mindenki számára elérhetők lennének, közkinccsé válnának a Kányádival készült interjúk, beszélgetések, a megannyi említett történet és anekdota.    

Amit megtartani kell

Ha a vers az, amit mondani kell, akkor Kányádi Sándor életműve az, amit olvasni kell és ismerni kell minden olyan magyar embernek, aki számára fontos még a kultúra. Nézzük meg a kiállítást, de ne feledjük el, hogy mindig az irodalmi mű az alapélmény – vannak könyvtárak és könyvesboltok, megannyi más rendje és formája annak, hogy Kányádi Sándor versei eljussanak hozzánk. Ha ez a kiállítás egy kicsit is segít ebben, az már nagyszerű.   

Vannak vidékek és – parafrazálva – vannak könyvek. Vannak Kányádi Sándor-kötetek, válogatások, gyerekversek, régi, megsárgult lapok, Kaláka-cédék, emlékképek a múltból, irodalmi konferenciák vagy csak megzenésített versek a Youtube-on, Sándor bácsi hangja okostelefonról vagy régi, cserszegő hanglemezekről, kattogó kazettákról. Ezek mind vannak, és mindig lesznek, amíg magyar ember él a földön és jár még valaki a fák hegyén – ezektől lesz az a magyar ember boldog, együttérző, segítőkész, igazságos és jóságos.