A verskalandor: jól megfér benne a költő és a közgazdász

Majd a középiskolában novellákat küldözgettem be pályázatokra. Amikor a kötött formájú verseket tanultuk, magam is elkezdtem próbálgatni, mígnem rájöttem, hogy szeretek ezzel foglalkozni. Aztán Kolozsvárra kerülve belecsöppentem ebbe a közegbe, bátorítottak, és komolyabbra fordult a dolog. Volt már egy kötetre való anyagom, csak minőségileg sokat kellett javítanom rajta, úgyhogy ezzel teltek az első egyetemi éveim. Mivel közgazdásznak tanultam, hogy ki ne essek az irodalomtanulásból, bejártam a bölcsészkarra, hol világ-, hol összehasonlító, hol erdélyi kortárs irodalmat hallgatni. A Bretter Körön is részt vettem hétről hétre, de érdekes, hogy előadóként csak egyetem után vagy öt évvel hívtak meg.

– Ehhez képest Udvarhelyen alig pislákol az irodalmi élet. Hogy bírod e nélkül a közeg nélkül?
– Mivel a magyar irodalom nagyon Budapest-centrikus, havonta egy hétvégére felmegyek. Az egy tömény feltöltődés, és abból gazdálkodom. A kolozsvári társaság nagy része már ott él. Aki itthon maradt, a család vagy munka miatt nem ér rá. Volt egy generációváltás közben, és szerencsére van utánpótlás, de a régiek szétszéledtek. Közben azért csak vannak alkalmak: E-MIL (Erdélyi Magyar Írók Ligája) estek, az Irodalmat a vidéknek program, rendhagyó irodalomórák.

Bezárt egy fontos kulturális hadszíntér. Más városokban járva azt tapasztalom, hogy az egész mögött intézményi háttér van, vagy egy közhivatal, vagy egy folyóirat. Ha adott lenne egy helyszín és egy belevaló ember, aki felvállalja az irodalomszervezést, szállás- és útiköltségtérítés fejében szívesen jönnének a szerzők, csak legyen lehetőség. Emellett még a középiskolásokra koncentrálnék, mert köztük is sokan alkotnak, és nehogy elkallódjanak. Vagy

Persze a slam poetry frissebb, fiatalosabb, mint egy irodalmi est, de hát mindkettőnek megvan a maga szerepe. Csak ne essenek a standuposok hibájába, hogy a sűrű fellépések miatt gyengébb szövegek születnek, vagy egy idő után ismétlik magukat.

Annak idején Kányádi Sándor is felkereste az összes falu iskoláját, kultúrotthonát, kiépítve saját olvasótáborát. Most is be kell ülni az autóba, mert a személyes megkeresés a legjobb mód a könyvnépszerűsítésre.

– Úgy tűnik, jól megfér benned egymás mellett a közgazdász és a költő.
– Mindig azt gondoltam, nem akarok csak irodalommal foglalkozni, nehogy grafomániába forduljon a kenyérkeresettel járó stressz, hanem legyen egy polgári foglalkozásom. Hogy legyen hova menekülni, onnan meg visszatalálni, kikapcsolni egyikből a másikkal. Csakhogy nem könnyű váltani, az agyam nem villanykapcsoló, idő kell rá, és a munkahelyem nem olyan, hogy csak úgy alkotói szabadságot vegyek ki. Úgyhogy – bár az életem mindkét részét komolyan veszem – inkább az irodalom sínyli meg, és ezért jelentkezem ritkán.

– Hogyhogy ezzel a negyedik köteteddel felrúgtad az eddigi menetrendet, miszerint négyévente jelentkezel?
– Mivel munka mellett írok, és nem főállásban, ennyi idő alatt gyűl össze egy kötetrevaló. A Hibalista valóban félidőben jelent meg, de ez amolyan válogatás az első két kötetemből, néhány új vers mellett.

Csak az új kiadó úgy gondolta, addig is haladjunk, ne ismeretlenül robbanjak majd be Magyarországra, és ne kallódjanak el eddigi köteteim. Mostanáig az Erdélyi Híradó adta ki őket, csak nagyon kevés példányban, és nem is jutott el mindenhova, pláne magyarországi olvasó elé.

Még mindig nem érzem magam elég érettnek ahhoz, hogy egy jó regényt összerakjak, de nem vetettem el gondolatát, csak még gyűjtöm az erőt és a tapasztalatot.