Itthon és otthon: in memoriam dr. Magyari Jenő

– mondta el 2012-ben egy, a Teol.hu-nak adott interjúban. Tanárairól mindig nagy szeretettel és elismeréssel beszélt – erősítette meg felesége, Vízvári Éva és két lánya, Éva és Ágnes, amikor erről a tartalmas életútról beszélgettünk. „Nekünk, a családjának közülük Opra Benedeket, a franciatanárát volt szerencsénk megismerni, akivel sokszor találkoztunk a szeredai strandon” – emlékezett vissza a családja.

Csíkból Szekszárdra

A fiatal Jenő 1940-ben érettségizett Brassóban, románul. A természettudományi tanára hatására döntött az állatorvosi pálya mellett, a második bécsi döntés évében Budapesten a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen, a mezőgazdasági és állatorvosi karon, az állatorvosi osztályon kezdte meg tanulmányait . A Csíki Magánjavak két alkalommal is 100 pengős ösztöndíjjal támogatta egyetemi oktatását. Tanulmányait 1944-ben fejezte be, absolutoriumot szerzett, ezt követte az állatorvosi gyakorlat.

A háborús helyzet miatt 1944 végén az egyetemeket nyugatra menekítették, Magyari Jenőt is a december Bécsben találta. 1945-ben Németország felé meneteltek, Deggendorfnál szembe találták magukat az amerikaiakkal, és amerikai fogságba került. „Az amerikai katonákról és a hadifogságról jó szívvel mesélt. Nem bántották őket, sőt, úgy tekintette, hogy nekik köszönhette az életét” – magyarázta Éva.

A gazdasági-társadalmi változásokhoz folyamatosan alkalmazkodott állatorvosi hivatásán belül. A téeszesítés hatására csökkent a nagyállatok súlya. Ahogyan a paraszti élet szép lassan megszűnt, úgy öregedett meg édesapám is. Az állatok szeretete nagyon mély és meghatározó érzés volt nála, amit nekünk is átadott” – mesélték a család tagjai.

Székelyföldi nyarak

1954-től Szekszárd lett tehát az új otthona, de a szülőföld, Csíkszereda iránti ragaszkodása változatlanul erős maradt. 1965-ben feleségül vette Vízvári Évát, két lányuk született, Éva és Ágnes, később három unoka is bearanyozta a mindennapjaikat – Anna, András és Dávid. Az Erdély iránti szeretetet a családjának is átadta. Szekszárdi házukat számos erdélyi tárgy díszíti, faragott bútorok, szőttesek, kerámiák, csíki művészek grafikái. „Családi házunk egy kis Erdély” – mutatott rá felesége.

Felmerülhet a kérdés, hogy a második világháború után Magyari Jenő miért nem ment haza Erdélybe. „Neki magyar diplomája volt, amit honosítani kellett volna Romániában. De nem beszélte olyan jól a román nyelvet, hogy kilenc tantárgyból románul vizsgát tegyen. Aztán 1957-ig nem mehetett Erdélybe, és ekkor is csak útvonal-engedéllyel, vonattal.” De ezt követően minden évben hazalátogatott, volt, hogy két-három alkalommal is. Mindig azt mondta: „hazamegyek”.

1965-től már az egymás után megszületett gyerekekkel együtt Csíkban voltak a család nyaralások sok-sok éven keresztül.

„Év nem múlhatott el, hogy ne jöjjünk. Én ebbe születtem bele, három hónapos voltam, amikor először elvittek Erdélybe. Aztán később nekem is és a húgomnak is a nyár arról szólt, hogy egy hónapot Erdélyben töltöttünk. Szécsényben volt egy kis faházunk, sok szép emlékünk van onnan, tábortüzek, flekkenezések, sok fürdés a zsögödi és szeredai strandokon, és ilyenkor bejártuk Erdélyt is. Édesapám Szekszárdon a környezetét is »megfertőzte« Erdély szeretetével, és Magyarország különböző részeiről sokan jártak az ő révén Csíkban. Közülük sokan szoros kapcsolatokat alakítottak ki a csíki ismerősökkel, és többször is visszamentek.

Emlékszem, hogy egész évben jöttek a levelek, a »rendelések«, és a szüleim listákat írtak, beszereztek az Amo szappantól kezdve a vaníliás cukron keresztül a gyógyszerekig mindent” – fejtette ki Magyari Éva. Édesanyja rámutat, nagy logisztikai játék volt ez, mert a sok csomag mellett be kellett férniük az autóba a gyermekeknek is, ugyanakkor soha nem tudták, hogy a határnál mire számíthatnak.

„A legvadabb Ceaușescu-időben vittük a lesütött húsokat, zsírt, lisztet, cukrot. A székely asszonyok mondták, hogy »nem baj, hogy nincs, majd kipótoljuk«. Mindent ki kellett pótolni, ezt én is megtanultam tőlük. A határnál pedig néha megúsztuk, néha nem, nagy macerák voltak. Előfordult, hogy hiába vesztegettük meg a határőröket, elkobozták a gyógyszereket” – eleveníti fel felesége, aki azt is elmondta, hogy Erdélyből viszont sok Kriterion-könyvet vittek haza Szekszárdra.