Hős elődök nyomában: Bodó István

Az itt kialakított dolgozószobájában sorakoznak a történelemkönyvek, világháborús témában írt kötetek, különböző relikviák.

Magyar-olasz barátságok

„Sem nemzetieskedni, sem magyarkodni nem szoktam. Sok kedves történésszel kerültem barátságba, és tőlük ezt külön megtanultam. Soha ezektől a nagy emberektől nem hallok vérmeskedő kifejezéseket, fenyegetőzéseket, hogy majd így, hogy majd úgy, szép szavakkal jobban, szebben lehet az őseink múltját ápolni.

Mint rámutatott, itthon nagyon kevés tárgyi emlék van, mert a két világháború után a családok a háborús múltra utaló tárgyakat megsemmisítették. „Tanítócsaládból érkezve emlékszem arra, hogy gyerekkoromban, amikor egy magyar királyi erdészjelvényt szereztem valakitől, és otthon a szüleim meglátták, majdnem elájultak. Értelemszerűen rengeteg család megsemmisítette a háborús múltat. Még kerülnek elő, de nagyon kevés.”

Emlékművek, katonasírok

Bodó István több mint tízezer fotót készített a székelyföldi emlékművekről, katonasírokról, van, amelyikhez többször is visszajár. Az ezekhez való kötődése, az érdeklődés, hogy milyen történetek sorakoznak mögöttük, onnan is eredeztethető, hogy diákkorában nagyon sok háborús témájú könyvet olvasott – mondja.

„Főleg második világháborús könyvet, akkor úgy gondoltam, hogy az első világháború nem annyira érdekes, később rájöttem, persze, hogy ez nem így van. Ha emlékműről beszélünk, a két háborút együtt szokás emlegetni. Erdélyben és Magyarországon is az emlékművek létrejötte egy régi kormányhatározatnak köszönhető. 1917-ben a magyar kormány adott ki erre rendeletet, hogy ha már tudatosítottuk, hogy rengeteg elesett katonánk van az első világháborúban, nagy véráldozatok, akkor a települések állítsanak emlékművet a elesettjeiknek, mindenki a maga lehetősége szerint. Akkor még nem gondolt arra senki, hogy három év múlva Trianon szét fogja trancsírozni az egykori magyar hazát. Érdekes, hogy itt Székelyföldön az emlékműállítások a háború után – mindannak ellenére, hogy már nem magyar fennhatóság alatt létezhettünk –, nagyon sok helyen megvalósultak. Kisebbek, nagyobbak, a lehetőségek szerint. Vannak olyanok, Székelyudvarhely környékén főleg a protestáns vallású településeken, hogy csak bent a templomban van emléktábla az első vagy a második világháborúban elesett helybéli katonák, honvédek emlékére. De majdnem mindenhol van. Csíkvármegyében szinte az összes településen található. Állítottak a hetvenes években is, majd ’90 után.”

Bodó István nem csak az emlékműveket látogatja meg, amikor ideje engedi, hanem a temetőket is bejárja, elesett katonák emlékkeresztjeit kutatva. Van, amelyikről már rég lekopott az írás, arról különböző technikákkal igyekszik kideríteni, hogy kinek az emlékére állították.

Gyanakvó és befogadó helybéliek

A fotózásokhoz pedig számos történet kapcsolódik. „Amikor megérkezek valahová, kattintok egyet kettőt az emlékműről, úgy, ahogy van. Még ha elhanyagolt is a hely körülötte. Azután, ha kell, előveszem az autóból a seprűt, lapátot, kesztyűt húzok, kitakarítom a helyet. Persze olyankor már odagyűlnek a helybéliek, hogy mit akarok. Nagyon érdekes az, hogy mivel nem tudják, ki vagyok, a legelső teszt mindig az, hogy rám köszönnek, hogy lám, mit válaszolok. Mert ha az ember más nyelven válaszol, akkor valami gyanús lesz az illetőnek. Volt olyan, hogy az egyik településen odajött egy zöld kalapos, bajszos ember, s várta, hogy mit válaszolok a köszönésére. Mikor mondtam, hogy adjon Isten szép jó napot, felcsillant a szeme, hogy hát „mi jót csinál kegyelmed?” Mondtam, lefényképezem az első világháborús emlékművet, és tudtommal a második világháborús bent van a templomban, s vajon hogy tudnám azt megnézni. Mondta, jó helyen keresem, mert tudja hol a kulcs, benne van az egyháztanácsban, s menjek vele. Ilyen történet nagyon sok volt.”

És hogy mennyire tartják számon a háborús elesetteiket az adott település lakói, mennyire ápolják az emléküket, lemérhető abban is, hogy november elseje után hogyan néz ki az emlékmű környéke – véli Bodó István. Mert, mint mondja, ha azt látjuk, hogy bőven van ott virág, gyertyacsonk, akkor azt jelenti, hogy a faluban fontosnak tartják a megemlékezést.

Bodó István hangsúlyozza, sok minden van még a múltból, amit kutatni lehet, és beszélni kell ezekről. Ő külön kutatja a cs. és kir. 82-es gyalogezred történetét. „Fogynak, kopnak a dolgok. Ha nem szedünk össze minél több információt, anyagot, lehet, hogy húsz év múlva az új generációk már nem lesz, amihez nyúljanak, nem fognak tudni róla. Nem vagyok egyedül ezeknek a kutatásában. De nem az a lényeg, hogy hány emlékművet fotóztam le, és hány ezer nevet írtam le. Sokkal másképp kell az ember lelkében megszülessen mindez. Nem tekintem magam professzionalistának. Gyakran van olyan, hogy fotózok egy emlékművet, és úgy elérzékenyülök, hogy haza kell jöjjek. A legelső ilyen akkor történt, amikor a máréfalvi emlékműnél észrevettem, hogy az azonos családnevűeknél van egy függőleges vonal a végén. Aztán kiderült, hogy azok a testvérpárok. Nyolc testvérpár abból a faluból.”

A 82-esek emlékezete

A csíkszeredai férfi 2015 óta készíti el minden évben a falinaptárait, kezdetben a saját fotóival illusztrált emlékhelyeket mutatta be, később korabeli képeslapokat is megosztott a nagyközönséggel ezek által. A 2021-es kalendáriumot a császári és királyi székely 82-es gyalogezred tiszteletére és emlékére készítette el. Ebbe a saját kutatásai alapján összegyűlt, a gyalogezreddel kapcsolatos emlékművek, korabeli fotók, újságcikkek kerültek be. Ugyanakkor felsorakoztatja a 82-esek több mint 2200 elesett katonájának a nevét is. „A 82-esekről szóló hírek számomra különlegesek, hogy milyen kis helyekről, lapokból kerülnek elő kis és nagy hírek. Éppen ezért át is böngésztem a korabeli sajtót.” A falinaptár lapjain több személy mellett a nagytatájáról, Vitéz Bodó Lajosról is szó esik. „Talán ő is az egyik, aki erre ösztönzött.

Bodó Lajos Madéfalván született 1895-ben, népfelkelő gyalogosként szolgált a cs. és kir. 82-es gyalogezredben. Az 1917. július 26-tól augusztus 7-ig a Măgura Cașinului hegységnél lefolyt erőszakos harcokban kiváló vitézséggel, rettenthetetlenséggel tüntette ki magát, világító példáját adva a leghűségesebb kötelességteljesítésnek. „Egy messze előretolt tábori őrs őreként állt egyedül, kézigránátokkal egy ellenséges járőrrel szemben anélkül, hogy bajtársait segítségül hívni tudta volna. Amikor a tábori őrsöt egy erős ellenséges osztag megtámadta, és parancsnoka megsebesült, átvette a parancsnokságot, bátran továbbfolytatta a harcot, visszaverte a támadást, megállítva így az ellenség saját vonalak elleni előrenyomulását. Ezzel lehetővé tette a saját csapat új állásba rendelését, és ott történő kitartását.

Bodó István úgy emlékszik rá, mint egy keményvágású, magas ember. Igazi székely, aki télidőben székelyharisnyában, bekecsben, kucsmában járt. „Halvány emlékekkel vagyok nagyapámról, aki korán meghalt ahhoz, hogy nekem gyerekként meséljen a háborús emlékeiről. Sokat járt hozzánk Csíksomlyóra, mindig úgy hívott, hogy vasgyúró. Egy kedves történészbarátom hívta fel később a figyelmemet, hogy ő úgy tudja, hogy a 82-es gyalogezrednek az ezredleírásában szerepel. Ebből elindulhattam.”

A naptárakkal kapcsolatban elmondta, úgy érzi, ezeket a történeteket ezzel tudja közelebb vinni az emberekhez. Ha valaki egy hónapon keresztül lát egy ilyen képet, valószínű, hogy ott marad az emlékezetében – mutat rá. Hozzáteszi, vannak barátai, akiknek a felmenői között szintén vannak 82-esek. Mindig jó velük találkozni, mert érzik, hogy van egy különleges kapocs közöttük, és büszkék arra, hogy a nagyapáik 82-es katonák voltak.