1956: bőrkabátosok tíz óra huszonegy perckor

Sőt, a nem sokkal később megbuktatott pártvezető, Miron Constantinescu Kolozsváron egyenesen hangsúlyozta és arra biztatta a diákokat, hogy gyűjtsék össze a diákság soraiból az egyetemi élet minden vonatkozását illető javaslataikat, amelyek »jó nyersanyagot képezhetnek egy mélyreható egyetemi reformra.« Hogy ez provokáció volt-e, előremenekülés az események elől, vagy a szelet akarták kifogni a vitorlából, máig se lehet tudni” – emlékszik vissza.

1956. október 25-én volt a Bolyai Tudományegyetem Történelmi-Nyelvtudományi Karán megválasztották a Diákszövetségi Tanácsot, és egy öttagú szerkesztői bizottságot, amelynek Nagy Benedek is a tagja lett, hogy dolgozza ki a kari diákság az 1956/57-es évre szóló munkatervét. November 12-re elkészült egy programtervezet, amelyet megmutattak a professzoroknak – Jordáky Lajosnak, Bodor Andrásnak és másoknak – is, akik elmerésüket fejezték ki a tervezet komolysága és diákokkal szembeni igényessége felett. De látta a tervezetet az egyetemi KISZ-titkár, Kiss Lajos és a diákszövetség ideiglenes elnöke, Baróti Pál is, nekik sem volt kifogásuk.

„Időközben lefutott a magyarországi forradalom tizenkét napja, sőt, a második szovjet beavatkozás is. Következett volna a tervezetet megvitató, vagy azt módosító, netán elutasító közgyűlés. Amire aztán nem kerülhetett sor, mert megtörténtek a november 17-éről 18-ra virradó éjjel a szerkesztőbizottság három tagjának a letartóztatása. Az egyetemen kitört a lengyel sztrájk. A diákok bementek az egyetemre, de nem engedték be a tanárokat. Mindazok, akik átolvasták a tervezetet, azt mondták, hogy a javaslatok döntő többsége, 97-98 százaléka nagyon jó, de a helyzetre való tekintettel pillanatnyilag két-három dolgot, az egyetemi autonómiára és a nyugati diákszervezetekkel való közvetlen kapcsolatokra vonatkozó javaslatoktól el kellene most tekinteni. Ezen nagy vita alakult ki a szerkesztőbizottságon belül.

Október 30-án a temesvári műegyetemi megtorlás híre hozzánk is eljutott. Volt olyan elgondolás is, hogy ha szükséges, a Victor Babeș egyetem diákjaival együtt vonulunk az utcára, a követelések teljesítéséért. Ekkor jött be a megosztó, nacionalista diverzió: a magyar kártya. Raluca Ripan, a Victor Babeș egyetem rektora azzal szerelte le a román diákságot, hogy »a magyarok Erdélyt akarják«, így hiúsítva meg a közös fellépésünket. Ebben a helyzetben lemondtuk a lengyel sztrájk folytatásáról, éreztük, hogy magunkra maradtunk. A Bolyai Tudományegyetem vezetői biztosítottak arról, hogy a három letartóztatottat azonnal szabadon fogják bocsájtani. Aztán november 24-én engem is letartóztattak.”

Az ítélet másnapján Szamosújvárra szállítottak egy teherautóval. Ezután következtek a Bolyai 2. csoport tagjainak a letartóztatásai, Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferenc, majd egy szűk év múlva, ’58-ban a Bolyai 3. csoporté, Vastag Lajos, Péterfy Irén, Varró János, Lakó Elemér, Pál Lajos és mások.”

És hogy miért ítélték el? A Diákszövetségi Tanács programtervezetének a kidolgozásáért. De a vádpontok között szerepelt, hogy november 1-jén meglátogatták a Házsongárdi temetőben az írók sírjait, gyertyát gyújtottak, virágot vittek. „De én erről lekéstem, mert az anyai nagyszüleim ott nyugodtak a Házsongárdban, és egy barátommal oda mentünk, a honvédtemető és az írói sírok máshol voltak. De benne maradt a vádpontokban. Ugyanakkor írtam egy levelet a szüleimnek Csíkszentkirályra, amelyet október 23-án, este fél nyolckor fejeztem be, és amikor mentem táncpróbára a Mariannumba, feladtam a postán. De a Szekuritáte kifogta, és az egyik terhelő vádpont lett belőle. Ebben leírtam, hogy micsoda légkör van Kolozsváron, mi várható.

A tárgyaláson a négy fiatal egyetemistát Macskási Pavel hadbíró őrnagy ítélte el. Miután a fegyveres katonák tuszkolták ki a tárgyalóteremből a főként diákokból és hozzátartozókból álló tömeget, odasomfordált az elítéltekhez, és halkan odabökte: „fiúk, én semmiről sem tehetek, ez így előre meg volt írva” – mesélte Nagy Benedek. „Döbbenetes volt, hogy még neki is volt valamilyen lelkiismeret-furdalása. A vád: izgatás, bujtogatás az államrend megdöntésére és persze magyar nacionalizmus, amennyi belefért. A vád tanúi mind mellettünk szóltak, de nem számított. Védő tanúkat nem engedélyeztek. Az ügyvédek alig mertek szólni, úgy meg voltak félemlítve.”

A száz napos kihallgatás egyik emlékezetes mozzanatát is felelevenítjük. 1957 januárjának egyik napján, mivel az egyik kihallgató tiszt mindig mást írt le, mint ami elhangzott, Nagy Benedek nem volt hajlandó többet szólni. Ekkor berohant egy százados, Gruia Manea, aki üvöltözni kezdett, és többek között az kiabálta: „felszámoljuk mi azt a nacionalista fészket, a Bolyai egyetemet!”. Ami aztán be is következett 1959 nyarán az úgynevezett egyesítéssel.

Nagy Benedek rámutat: a börtön és a kényszermunkatáborok nem csak nagy megpróbáltatások voltak egy 19 éves fiatal számára, hanem egy nagy iskola is. Olyan emberekkel adatott meg hosszabb-rövidebb ideig együtt lennie, mint Venczel József író, Erőss Lajos nagyprépost, Dobri János lelkész, Bereczky András egyetemi docens, Csiha Kálmán, a későbbi püspök, Dávid Gyula, az irodalomtörténész, Ft. Hajdú Leánder, a somlyói kolostor vezetője, Páll Lajos, a korondi költő és festő, Páskándi Géza vagy Alexandru Ivasiuc, Chertes Ioan görögkatolikus püspök, Șerban Rădulescu-Zoner, Georg Scherg irodalmár, Alexandru Zub és sokan mások.

Sokat tanultam és tanultunk egymástól és tartottuk a lelket egymásban a lelki és fizikai terror évei alatt. Nagy iskola volt, amelynek a feldolgozásához egy hosszú emberi élet is kevés.”