Új lendületet adott Bernády hazatérése

Marosvásárhelyi főispáni tisztségének felmondásával többnyire Budapesten tevékenykedett. Hazatérésében elsősorban gazdasági és politikai érdekek játszottak közre, de a személyes családi környezete is befolyásolta döntését. A magyar oktatás ügyének tisztázását a városi tanács vezetőivel karöltve végezte, felkeresvén a Kormányzótanácsot annak érdekében, hogy a felekezeti iskolákban akadálymentesen folytatódhasson a következő tanév.

A városi iskolaügy másik problémáját a felső tagozatos leánygimnázium ügye képezte. Az említett oktatási intézményt lefoglalták a román hatóságok, és meghirdették a tanévet a román középiskolai osztályok számára, ami városi szintű tiltakozáshoz vezetett. Elsősorban az iskola státusa volt kérdéses, mivel az a város tulajdonát képezte, a román városvezető és prefektus szerette volna
elérni, hogy a városi tanács beleegyezésével adják át az iskolát a román államnak, ami ellen elsősorban a magyar várospolitikusok tiltakoztak.

A román tanerő elsősorban kolozsvári román vendégtanárokból állt, akik a későbbiekben egyben biztosították a többi városi oktatási intézményben kötelezővé tett román nyelvű képzést. Az iskola helyzetét 1923-ban Emil Dandea polgármester oldotta meg azzal, hogy az általa kinevezett, román nemzetiségű tanácsosokból álló vezető testület végül átengedte az iskolát a román államnak (napjainkban az Al. Papiu Ilarian főgimnázium működik benne).

Opportunisták szervezkedése

Bernádyt 1919 szeptemberében, a Kormányzótanáccsal való kapcsolatba lépése után felkereste Maurer Béla, az Újvilág nagyszebeni újság szerkesztőségének igazgatója (az áprilisban alapított lapot Maurer mellett Lengyel Béla és Márton Andor szerkesztette). Maurer táviratában egy 1919. szeptember 25-én tartandó értekezletre hívta Bernádyt, több más erdélyi politikussal egyetemben. Bernády egy igencsak udvarias levélben visszautasította a találkozón való részvételét, arra hivatkozva, hogy nem ismeri annak pontos célját, a politikai szervezkedést pedig ekkor még igencsak károsnak tartja. Levelét azzal zárta, hogy „a többit bízzuk egyelőre a békekonferenciára, amelytől bölcs és igazságos ítéletet várunk.”

A különálló hagyományos székely életmód a magyar soviniszta törekvések áldozatává vált, majdnem ugyanúgy ahogy a más, régi, a magyar állam területén élő nemzetiségek (egybehangzó taps, kiáltások). A más népekhez viszonyított (és a magyarhoz képest is) elkülönülő identitás fejlettségére bizonyíték az, hogy a székely csapatok 1600 körül Mihai Viteazul seregével közösen harcoltak. (viharos taps, bravó kiáltások).”

A csoport nem túl dicsőséges „munkássága” igencsak hamar leáldozott: az 1920-as választásokkor már senki nem került a parlamentben a „régi” újvilágosok közül. Minden esetre voltak hasonló példák, vagyis olyan magyar jelöltek, akik a román pártok listáin indultak: A Román Nemzeti Liberális Párt Kiss Gézát és Szőts Gézát támogatta, a Román Néppárt pedig Ébert Ernőt indította saját listáján, mint „ügyeletes magyarokat.”

Ettől függetlenül a felsoroltak közül egyesek gyakorlatilag képviselői karriert tudtak építeni, amely több esetben eltartott egészen az 1930-as évek közepéig. Tőlük eltekintve az erdélyi magyarság politikai és szellemi vezetőinek többsége a békeszerződés aláírásáig politikai passzivitásba vonult, amelynek felülbírálását 1920-ban számos dilemma és vita következtében végezték.