Távolodni a Szomorúságtól: gyereknapi Lázár Ervin, receptre felírva

Mára pedig szokássommá vált, hogy májustól, a szerző születésnapjától egész nyáron át az ő meséivel kapcsolom ki a körülöttem lévő világot, és képzeletben újra gyerekként élem át a történeteit. Gyermeknapkor mindig leveszek a polcomról legalább egy Lázár Ervin-kötetet nemcsak azért, mert

Hogyha mesekönyvről van szó, akkor bizony a sajátos humorral fűszerezett Lázár Ervin kötetek jutnak eszembe először.

A meseregény a néhány évvel azelőtt megjelent Bikfi-bukfenc-bukferenc és a Gyere haza, Mikkamakka! történetekből nőtt naggyá és született meg a ma ismert kötetként, amely 1985-ben az Év Könyve jutalmat is elnyerte. Habár a könyv nem egységes összefüggő történetre épül, hanem különálló történetek láncfonata, a fejezetek önállósága, illetve a szereplők együgyűsége és személyisége különlegessé teszik.

Ezek a nem mindennapi kifejezések, szóösszetételek és ragozások még inkább magával ragadják az olvasót. Nézzünk csak néhány ilyen részletet a Négyszögletű Kerek Erdőből:

„Mi történt szegény Szörnyeteg Lajossal? Már egy jó félórája csak ténfereg, kódorog, szédeleg, lődörög itt a tisztáson. Meg támolyog.” A történetből kiderül, hogy Szörnyeteg Lajos valójában álmos, az álmosságot pedig előzi a bukfencezés: „És – zimzum-zumzim – bukfencezett huszonkilencet. Azaz csak az első tíz bukfenc volt zimzum-zumzim. A második tíz már csak olyanforma, hogy ziim-zuum, lassabbacska, csendesebbke, kurtábbacska. Az utolsó kilenc meg – ajaj – csak ilyen, hogy zikk, jajdenehezenkelekföl, zökk, talánfölsekelek, potty…”

Ugyanakkor a szerző írásaiban a különböző erkölcsi kérdésekre is keresi a választ. Az emberi kapcsolatokat, a jó és rossz közti különbségeket és az érzelmi világunk mibenlétét tükrözi mesebeli szereplőinek életén keresztül.

A Négyszögletű Kerek Erdő bemutatkozó fejezetében olvashatjuk, hogy: „Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember, annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. (…) meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: »Én igazán szeretlek!« »Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.« S akkor elgondolkozott ezen a »szeretni« szón. Mit is jelent igazából?” De a kötet utolsó fejezetében is olvashatunk az emberi kincsekről, tulajdonságokról.

„–Mégis vannak kincseink?
– Persze hogy vannak – mondta Mikkamakka –, csak nem olyanok, amilyenekre Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon gondolt.
– Hát akkor milyenek?
– Aromo esze nem kincs? Ló Szerafin bölcsessége, Bruckner Szigfrid tapasztalata, a te kedvességed, Vacskamati. Látjátok, majdnem elvesztettétek. Csak Dömdödöm becsületessége meg Szörnyeteg Lajos jó szíve maradt rendíthetetlen.”

Tanító mesék is ezek. Szülessék bármennyi szerző és meseíró, nem lesz még egy olyan furfangos, jóakaró és kedvcsináló Vacskamati vagy Maminti mesefigura a magyar irodalomban, mint Lázár Ervin szereplői.

Ezért kellene szerintem könyveit, történeteit receptre is felírni, legalább minden év június elsejére, hogy felnőttként a gyermekek mellett mi is újra azok lehessünk kicsit. Napi egy Lázár Ervin és a szomorúság messziről, hegyen dombon sőt még a Négyszögletű Kerek erdőn túl is elkerüli az olvasót.