Sziklamászás túl a hetvenen is

– mesélte.

Sziklamászás kihívásokkal

Erdészeti iskolát végzett, később a faipari vállalatnál erdei utak építésében vett részt az 1964-es széldöntések után. Elmondása szerint a magas hegyekkel akkor került közelebbi kapcsolatba, amikor megismerte a feleségét, akinek a családja kimondottan kiránduló család volt, nyaranta sorba vették a hegységeket. „Bejártuk a Kárpátokat, minden évben a szabadságunkat csak a hegyekben töltöttük, aztán a Magas-Tátra következett. Bekapcsolódtam a kimondott hegymászó tevékenységbe is, egy barátom, aki Nagyváradról került ide, első kategóriás hegymászó volt, és teljesítményszerűen űzte ezt a sportot, megalakította itt a hegymászó-csapatot 1977-ben. Akkor már annyira vonzottak a hegyek, és a sziklamászásban rejlő kihívások, hogy igyekeztem ennek megfelelni. Erdei utat építettem Szentdomokoson, a Nagylokon, és egyik barátommal kimentünk a Nagyhagymásba egy kenderkötéllel. A kovács készített karabinereket tízes betonvasból, ha beleesett volna a ember, az kihajlott volna – én akkor azt hittem, hogy az jó. Azzal mentünk a Nagy-Hagymásba, amelynek sziklatömbjét és falait egy kicsit magaménak tartom, mert időközben minden párkányát és falát bejártam, elnevezések származnak tőlem, első mászásokat is végeztem ott” – elevenítette fel.

A hegymászó sportegyesületet átvette a balánbányai bányavállalat, ahol erre a sportra adtak pénzt is. Akkor kezdődött el a teljesítmény alapú hegymászás, sziklamászás számára.

Hegymászóként a fő edzőterepeink a Békás-szoros sziklafalai voltak, volt időszak, amikor olyan erőnléttel rendelkeztünk, hogy szinte a legnehezebb, az akkori 5-6-os kategóriájú mászóutakat másztuk meg. Olyan nehéz útvonalaknak az első téli megmászásában vettük részt, mint a Hadsereg útja (Traseul Armatei) vagy a Művész-repedés (Fisura Artei), amely télen sokkal nehezebb, mint nyáron” – mesélte.

Hegymászóként kezdetleges felszereléssel indult. A Mont Blanc-ra péládul egy olyan hágóvassal ment, amelyet Sófalvi György akkori kollégája pléhlemezből készített, és a fogai az ablak tolózáraiból levágott és felhegesztett darabokból álltak. Amikor Csíkszeredában megjelent a sportüzletben az első jégcsákány, aminek fanyele volt, de gyári darab volt,Tőke Dénes rögtön  meg is vette. A kötelek tekintetében sem volt jobb a helyzet. Az 1976-os Alpok-túra hozta meg azt a nagy örömet, hogy azt a pénzt, amit kapott – az ottani református egyház segítette az ittenit, ott fogadták az itteni túrázókat, itthon pedig nagyon kedvező árfolyamon válthatták be pénzt – felszerelés vásárlására fordíthatta. Téli hegymászó-bakancsot, túrakarabinereket vett, olyanokat, amelyek most is megvannak. A következő nagyobb Alpok-túrára 12 évet kellett várni, amikor 40 nap kint-tartózkodást hagytak jóvá. „Elmehettünk az Alpokba, jobb felszereléssel, nagyobb célokkal – a mai napig is középkategóriás hegymászók számára is teljesítmény a Matterhorn megmászása, akkor sikerült nekem délről megmászni” – emlékezett.

Önkéntes hegyimentőként

Közben hegyimentő-szolgálat is alakult 1977-ben Nan Aurel kezdeményezésére, több csapattal, a csíki alakulatot Tőke Dénes irányította. „Itt a mi zónánkban nincsenek veszélyes terepek – a téli lavinák, kőomlások, jégomlások hiányoznak, sziklafalakon történő balesetek sem fordulnak elő. Eltévedések viszont voltak – ködben kellett felmenni a Nagy-Hagymásra eltévedt gyerekek után. Előfordult, hogy Hargitafürdőről elindult és eltévedt valaki, megkerestük. Szolgálatot teljesítettünk a sípályáknál, az akkori síkötésekkel elég sok lábtörés történt. Turistajelzéseket festettünk, karbantartottuk – ez teljesen önkéntesen, nem volt fizetett hegyimentő.

Többet is tudtunk, tanfolyamokon vettünk részt, kiképzéseken, országos alpinista iskolát végeztünk, nemzetközi versenyen is voltunk a Magas-Tátrában. Az átlag turista ezt elfogadta, felnézett a munkáját odaadással végző hegyimentőkre, ez a mai napig is így van” – értékelt. Tőke Dénes szerint a legjobb hegyimentő a tökéletes hegyi emberből lesz, aki hegymászó, akit megdolgozott az élet és a hegyek kihívásai télen-nyáron, és minden körülmények között át tudja verekedni magát a nehézségeken. Úgy látja, ilyenek ma elég sokan vannak, nagyon jók az utódaik.

Magashegyi expedíciók, túrák

1990 után a megváltozott lehetőségeknek köszönhetően több külföldi túrán vett részt, a sziklamászást fiai is folytatták. „Hargita megyében nem volt senki, aki 6-os nehézségű sziklafalat a fiával együtt másszon meg. 59 évesen alkalmam nyílt egy osztrák expedícióval eljutni az ázsiai nagy hegyekbe, a Tien-Sanra, a Khan Tengri csúcsra (7010 m). A Pest-környéki Kárpát Egyesülettől Vámos László expedíciót szervezett a Kaukázusba, ahol kisebb csúcsok mellett az Elbruszt (5642 m) is megmásztuk, ekkor biztattuk fel Lacit, és 2011-ben szervezett egy Pamír-expedíciót, ahol elértük a 7134 méter magas Lenin-csúcsot, amelyet most Ibn-Szina csúcsnak hívnak. Az expedíción 11 tagjából négyen jutottak fel a csúcsra, ebből kettő csíkszeredai volt, Fénya Jozsef és én. Ekkor 67 éves voltam” – mesélte.

Nyolc éve Bölöni Sándor és Tőke Dénes megalakították 33 alapító taggal a Csíkszéki Erdélyi Kárpát Egyesületet. A magashegyi túrák vezetését, szervezését vállalta fel Tőke Dénes, a nyolc évben rengeteg túrát vezetett, elindította a CSEKÉ-sek az Alpokban programot, így minden évben Alpok-túrákon vettek részt. Minden hónapban egy-két magashegyi túrát vezet most is, főleg a Fogarasi-havasokba, a Királykőre, a Bucsecs vagy a Csukás-hegységekbe. Mindezt az EKE országos vezetősége a szépvízi országos vándortáborban, majd Borszéken kitüntetéssel ismerte el.

A hegynek lelke van

Azt mondja, amíg egészsége engedi, ezt az életformát szeretné folytatni.

– fejtette ki. Tőke Dénes szerint a hegyet nem csak sporteszköznek kell tekinteni. „A hegyet természetes közegnek, élettérnek kell felfogni, aminek lelke van, ahol vizuális élményeket kell szerezni, nem csak sportteljesítményeket. Egy barátom mondta, hogy amikor az életed alkonyáról visszanézel az elejére, amit a nap érintőlegesen megsüt, azok a te élményeid, amelyeket megéltél. Ha nincsenek élményeid, elsiklik rajta lenyugvó nap fénye, és tartalmatlannak néz ki az életed. Mindig arra törekedtem, és arra buzdítottam a tanítványaimat és barátaimat, hogy így éljék meg ezt” – zárta a beszélgetést.