
Kolostortemplom, s máig is az állam által bitorolt kolostorépület
Fotó: Bakó Zoltán
Mikháza egyre ismertebb lesz. Röpülj páva-válogató, csűrszínházi programok, nemzetközi gazdanap, részben feltárt római kori tábor és út – valamennyi itt zajlott-zajlik. Ennek ellenére kevesen ismerik, még kevesebben látogatják az itteni csaknem négy évszázados kolostort.
2017. augusztus 24., 15:482017. augusztus 24., 15:48
Valaki egyszer feltette a kérdést: milyen is ez az Erdély? S válaszolt is tüstént – „sokarcú, kicsit olyan, mint a Kájoni Kódex: régi, regényes történetű, multikulturális, a nagyvilág számára eléggé ismeretlen...” – mondta. Én hozzátenném – ismeretlen és nehezen érthető. Pedig hát nekünk, akik itt élünk, benne, rajta, vele, mindig is érthető, érezhető, hallható és kitapintható volt. Csak nézni, látni, hallgatni kellett.
A Felső-Nyárádmente immár örökké úgy marad a transzszilván tudatban, mint Szentföld, hisz itt maradt meg a protestantizmus tengerében szigetként a Szent István-i katolikus vallás. S ennek a Szentföldnek a közös közepében őrizte meg a hit, s a konok székely makacsság Mikházát, azt a picinyke kis falut, ahol út menti feszületek, s házak ormaira aggatott keresztek figyelmeztetnek – katolikus földet vagyunk gyarlók tapodni, és mindennek legfőbb és legkézenfekvőbb bizonyítéka a falu déli oldalán levő domb tetején álló kolostor, amelyet gvárdián Kájoni tett olyanná, aminőnek manapság látjuk.
De még mielőtt ide érnénk, röpke kis sétát vagyunk teendő a falutól kőhajításnyira fekvő temetőbe, ott a kétezer éves római út mentiben, ahol kis fakápolna vigyázza a tájat. Mondják, hamarabbi, mint a kőkolostor, s ámbár rácáfol erre a hivatalosan írott história, miszerint Keresztúri Miklós uram építtette az 1728-as esztendőben, jobb a helybéliekre hagyni a hitet. Már csak azért is, mert a legendáriumba vonult kápolnácska falának óriási fa támaszkodik. Félezer éves, állítják róla, s olykor méricskélik törzse kerületét – immár meghaladja a négy métert. És akkor már ne is firtassuk, mi volt előbb, a fa, vagy a kápolna, mert hiábavaló volna – konok kitartással állítják a helybéli atyafiak, hogy márpedig fának nem építették neki a kápolnát, csak fordítva történhetett, a fa jött utóbb, s ránehezült a már régen-kész kápolnára. Maradjunk hát ennyiben.
A bekecsalji falut a valamikori Imre király korából származtatják, az 1201-es évből, amikor egy Mike nevű nádor uralta az országot, Erdélyt is, elképzelhető, hogy kastélya volt a környéken, innen jöhetett a Mike háza elnevezés, ami később Mikházává egyszerűsödött. Tény, hogy 1309-ből már írott forrásban a „michasa-i János presbytert” emlegetik egy szentszéki követhez küldött dézsmaügyi átiratban. Legalábbis így tudta ezt Orbán Balázs. Vele pedig nehéz volna vitába szállni, a távolság s a tudás okán is, így hát inkább nézelődjünk a dombtető környékén.
Kájoni János eredetinek tartott, korabeli ábrázolása
Fotó: Bakó Zoltán
Vaskos, kemény tölgyfakapu állja utunkat a kolostortemplom bejáratánál, lakat is van rajta, három is, de mert a szerencse mellénk szegődött a helybéli katolikus közösség gondnoka, Balla Zsigmond személyében, hát mindjárást megtudjuk, mi is az oka annak, hogy ennyire vigyázzák. Nyolc esztendeje, hogy holmi rablók bémenének éjnek évadján az akkor még lakattalan templomba, s magukkal vittek két gyönyörű oltárképet. Egyszerűen kivágták a keretből. Aztán a magyarországi határon érték utol őket. Akkor derült ki, nem is tudnak magyarul, a képeket pedig rendelésre lopták. Nem is a képek kellettek volna, hanem azoknak a XVI. századi, eredeti vászna. Hogy kinek a rendelésére esett a dolog, az titok maradt. Hát azótától a lakatok.
Mielőtt még a templom alatti sírok lakóiról elmélkednénk, hadd lássuk, miként is lett ide kolostor. Boszniából 1635-ben idetelepítettek két ferences szerzetest – Salinai Istvánt és Lopara Istvánt –, akik már a következő évben felépítették a kolostort egy kápolnával. Aztán 1666-ban elűzték őket (na, hát ez is Erdély...), s jött Kájoni János házfőnöknek, aki egyúttal újjá is építette a kolostort s templommá bővítette a kápolnát. A kolostorkönyvtárban négyezer kötetet számláltak, ami azért nem semmi abban az időben... 1692-ben Dluszky Jakab, bákovi (milkoviai) püspök szenteli fel az öt, faragásos oltárral, s ugyancsak öt haranggal ellátott templomot. Nagyoltárának Mária-képét Bécsből hozta gr. Kornis Zsigmond. A kép a máriacelli Mária másolata.
Az ellopott, majd megtalált képek egyike
Fotó: Bakó Zoltán
Hogy mennyire lehetett boldog és békés az alig 36 évvel korábban, a Kolozs megyei Jegenyén született Kájoni gvárdián élete Mikházán, azt ma már nem tudjuk, csak sejthetjük. Teológiai, történelmi, irodalmi, botanikai, földrajzi tárgyú műveivel nagymértékben hozzájárult a tizenhetedik századi Erdély művelődéséhez. Zenei gyűjteményei (Organo–Missale, Sacri Concentus, Codex Caioni, Cantionale Catholicum) képet adnak magas színvonalú zenei műveltségéről.
A Seregély Mátyás által 1634 és 1642 között elkezdett gyűjteményt Kájoni egészítette ki, fejlesztette tovább, s ezt ismerjük ma Kájoni Kódexként. Tartalmát és a leírás módját tekintve feltűnően heterogén, lapjain minden rendszer nélkül sorakoznak egymás után a legkülönbözőbb műfajú zenedarabok: motetták, misetételek, uzuális egyházzene, barokk hangszeres tételek, magyar, német és latin világi énekek, nyugat-európai és regionális tánctételek. Ez az a kincs, melynek megalkotásához Kájoni gvárdián már minden bizonnyal itt Mikházán hozzáfogott. S melynek magának is hányatott élete volt: a kommunista – s egyúttal ateista – hatalom elöl kellett rejtegetni, hát eldugták a csíksomlyói ferences rendház ebédlőjének falába, ahonnan 1988-ban került elő. Akkor meg a fővárosi történelmi múzeum restaurációs-részlegére vitték, mert tévedésből túl nagy zűrzavar keletkezett körülötte, így már megsemmisíteni nem lehetett.
Óvatosan ereszkedtünk le a templom kriptájába, szűk föld alatti folyosókon, sírkamrákat takaró homokkő, gránit és márványtáblák között. Nem szurokfáklyák sercegnek, csupasz villanykörték szűrnek rőt fényt a falakra. Kell az, mert ha olykor mégis erre tévednek réveteg külhoni, netán erdélyi látogatók, látniuk kell az évszázadok sötétjében.
A templom alatti kriptában kísértenek az egykori győzők rém- és „hős”tetteinek nyomai
Fotó: Bakó Zoltán
Itt vannak a Baranyai, Bartsai, Bornemisza, a gyalakuti és szárhegyi Lázár, a királyhalmi Petki, vagy a Zichy családokhoz tartozók síremlékei. A legkorábbi sírkő Wesselényi Boldizsár főispán, tizedfőarendátor emlékére készült, 1640-ben. S ezekben a kriptákban nyugszanak a Rákóczi birtokolta görgényi vár labanc-ostrománál elesett tisztek is.
Az egyik forduló után három sírkamra tűnik elénk. Kettőnek a fedőlapját betörték, be körülötte a falat is. A győzedelmes szovjet hadsereg dicső katonái kutakodtak a sírokban a háború alatt, azt remélve, hogy kincseket találnak. Nem tudhatták – az erdélyi elitet nem kincseikkel temették, mint a pravoszlávokét. Rájuk legfennebb díszruhát adtak, miesnapi karddal övezték. A kincsek a fejekben, nem a halotti ruhákon, sírokban voltak. A betört fülkéket azóta sem javították meg, s nem is fogják, hadd maradjon örök mementóul a győzők dicső tette.
Egy magasan fekvő, csak négykézláb átjárható sötét folyosó végén kútszerűvé szélesedő üreg. Tömegsír. A gondnok szerint az 1661-es tatárjárás áldozatai nyugszanak benne. De itt lehetnek azok is, akiket a Rákóczi szabadságharc alatt a katolikus (!) labancok mészároltak le. Betörtek a templomba, kirabolták, lovaikat oda bekötötték, s „a kézre keritett nőket oda bevivén, Isten szent templomát megfertőztették. A kolostort is csak az mentette meg, hogy erős kapuit betörni nem tudták, de mi zabjok és gabonájok volt a szerzeteseknek, azt mind elvitték” – mondja a korabeli krónika.
Aztán a templomban keressük a régvoltakat. Mert ott vannak eltemetve azok, akik valaha valamit is tettek annak érdekében, hogy a kolostor azzá váljon, ami.
Fotó: Bakó Zoltán
A déli mellékoltár menzája előtt, a padlóba süllyesztve a kolostoralapító Tholdalagi Mihály anyjának, Brenhidai Huszár Mátyásné, Harinai Farkas Katalin gazdagon díszített és Erdélyben párját ritkító alakos síremléke 1640-ből, a főoltár előtt pedig Tövisi Bálintit Györgyné Kovacsóczy Katalin sírköve. És ott van még csicsókeresztúri Torma Mihály 1721-ből, Baranyai Katalin 1724-ből, és férje, Torma Miklós 1732-ből való, illetve báró Bornemissza Rozália és leányainak sírköve.
Mivel jó évszázaddal korábbi a templomnál, elképzelhető, hogy a már említett Mike nádor XIII. században épült kastélyának kápolnájából került a kolostortemplomba.
A kolostorépületet a román állam „bírja” az államosítás óta. Elmegyógyintézeti elfektetőt működtetnek benne. Nincsenek, vagy legalábbis még nincsenek szerzetesek, nincs házfőnök... Talán, ha majd sikerül visszaszerezni a teljes épületet.
A téli madáretetés nem csupán a hó megérkezésével válik időszerűvé. Már november végétől jóval kevesebb táplálékot kínál a természet, a gondosan előkészített madáretetők nagy segítséget jelentenek a kis énekesmadaraknak.
A halálra nem gyászos sóhajjal, hanem harsány nevetéssel felel Dósa Zoltán, aki új kötetében, a Rögcédulákban a mulandóságot nem tragédiának, hanem szellemes játéktérnek mutatja: ahol a szorongásból derű, a félelemből humor lesz.
A mátrai borzaska belül szaftos és puha, míg a bunda fűszeres és ropogós. Az egészet a tetejére kerülő fokhagymás tejföl és pirult sajt koronázza meg.
Hány perc zörgött tova,
hány óra hasztalan,
nem tudom.
A cékla Erdélyben leginkább savanyúságként vagy ivóléként kerül az asztalra, pedig rostokban és vitaminokban gazdag, sokoldalú alapanyag, amelyből világszerte izgalmas levesek, saláták, főételek és desszertek készülnek.
Méliusz József életműve egyszerre személyes és történelmi tükör: az önismeret, a kisebbségi lét és a megújulás írói példája. Borcsa János irodalomtörténésszel a gondolkodó irodalom egyik legösszetettebb alakjáról beszélgettünk.
A tudatos étkezés nem feltétlenül igényel bonyolult alapanyagokat vagy hosszadalmas előkészületeket. A mai rohanó életvitelben egyre nagyobb értékük van azoknak az étrendi ajánlásoknak, amelyek gyorsan és könnyen elkészíthetők.
A hagyományos mákos guba és a madártej ötvözete. Imádni fogjuk!
A sütőtök az ősz slágere, igazi vitaminbomba. Sütése gyerekjáték, akár air fryerben is elkészíthető, villámgyorsan.
Absztrakt gesztusok, belső látomások, közösségi alkotás, formabontó performanszok, határokat nem ismerő kísérletezés: Márkos András művészete egyszerre személyes vallomás és világértelmező útkeresés. Munkái pedig ezúttal hazatértek.
szóljon hozzá!