Pedagógiai eszmék az önálló Bolyai utolsó évfolyamából

– Egyik könyvének előszavában azzal a régi mondással indít, hogy minden közösség olyan, amilyenek a tanítói. Ön milyennek tartotta magát?
– Rugalmasnak és nyitottnak. Az előírt, kötelező tananyag mellé pluszba mindig beloptam ezt-azt. Ha a diákok rázni kezdték a kezüket, azt jelentette, elfáradtak, és jöhetett az énekszünet. Mindig megkérdeztem őket, hogy a tanuláson kívül mit csinálnak, próbáltam feléleszteni az érdeklődésüket más iránt is, mert tanárként én magam is olyan voltam. Kitaláltam a diáktudományos ülésszakot, amelyre tantárgyanként lehetett benevezni. Sokan abból az anyagból írták aztán felsőfokú tudományos dolgozatukat. A kommunista rendszerben folyton meg kellett lelni a helyét a vivő- és hatóanyagnak: az előbbi volt a keret, hogy ne tudjon belekötni a hatalom, a másik pedig a rejtett üzenet, amely csak nekünk szólt. 

– Egykor státusznak számított ez a foglalkozás. És ma hogy viszonyulunk hozzá?
– Nemrég még egy közösség mindenese volt, akihez ügyes-bajos gondokkal lehetett fordulni, nem véletlenül hívták néptanítónak. De nagyon megváltoztak a társadalmi körülmények, a létfeltételek, más az életfelfogás és életvitel, még falun is. Ma már nincs annyira kiszolgáltatva a hatalomnak, mint amikor mindent rábíztak, még az állatösszeírást is. Ugyanakkor a tantestület vagy a tanító döntő szerepet tud játszani a hagyományok megőrzésében, felelevenítésében, a kulturális szellem formálásában. A probléma csak az, hogy ingázik és nem lakik ott ténylegesen, márpedig akkor tudna igazán részt venni a falu életében.

– Mit gondol a mai nemzedékről és a mostani pedagógustársadalomról?
– Nem gondolom, hogy a mostani diákság rosszabb lenne, mint ezelőtt néhány évtizeddel, csak meg kell találni vele a közös hangot, hullámhosszt. Ők több információs forrásból tudnak táplálkozni, és kétségtelenül más a társadalmi szellem, de

– Milyen az örök jó pedagógus, kortól függetlenül?
– A szakmai felkészültség mellett alapfeltétel, hogy ismerje a gyerekeket, legyen tisztában az életkori sajátosságaikkal. Sokat számít az alkati, lelki alkalmasság, továbbá legyen kapcsolatteremtő képessége. A szülő és pedagógus közötti együttműködés nélkül nem lehet és szerintem nem is szabad nevelőmunkát végezni. Az sem helyes, ha a szülő csak úgy beadja az iskolába, hogy ha nekem nem fogadsz szót, majd ott megtanítanak pálcával, taslival. Véleményem szerint kissé eltúlozzuk a gyerekjogokat is. Kétségtelenül fontos, hogy tiszteletben tartsuk és tisztában legyünk velük, de ne felejtsük el, hogy még fejlődik és élettapasztalattal sem rendelkezik. Most, az „eperszedők országában” sokuk egyedül nő fel, saját belátása szerint kell cselekednie, mert a család is más szerkezetű és szellemű lett, megszűnőfélben a háromgenerációs család, amikor a nagyszülőkre lehet hagyni a gyereket. Ilyenkor van nagy szükség a pedagógusra, hogy ismerje a gyerek helyzetét, annak megfelelően kezelje az iskolában őt.

– Önnek ki volt a pedagógiai példaképe?
– Elsősorban tanítóképzőbeli tanáraim, egyetemi professzoraim. Kiemelni közülük egyet nem is merek, de kettőt szívesen: Gálfalvi Sándor pedagógia-lélektan szakos tanár, bentlakás-igazgató, aki újszerűen szervezte meg a diákéletet, és dr. Kóczián László (Nyirő József veje – szerk. megj.) volt magyartanárom. Nem véletlenül választottam ezt a két szakot. Az egyetem alatt az egyetemes neveléstörténetből semmit, a szovjet modellből annál többet kaptunk. Makarenkót például nagy pedagógusnak tartom, csak teljesen félreértelmezik, mert a kommunista nevelés úgy állította be, hogy ő a szovjet embertípus kialakítója, holott csak a polgárháború után utcára került gyerekek nevelését próbálta megszervezni. 

– Érdekes, hogy őt említi, hiszen erőszakellenessége dacára ő épp egy pofonnal vonult be a történelembe…
– Ezt a tényt erősen eltúlozták. Ő is ember volt, ráadásul olyan helyzetben, hogy érthető. Kevesen tudják, hogy azok között a fiatalok között bűnözők is voltak, méghozzá olyan veszélyesek, hogy kezdetben revolverrel az oldalán járt. Három alapelve volt: munka, fegyelem és diákönkormányzat, vagyis egymás között bíráskodtak a gyerekek. Vele szemben én el tudtam kerülni az erőszakot, a megalázó módszert, semmiféle formában nem alkalmaztam, de azért a büntetésnek megtaláltam a módját. A tanítójelöltekbe is azt plántáltam, hogy számukra lesz megalázó, ha fizikai és szellemi fölényüket fitogtatják a gyereknek. 

– Volt-e olyan lépés a pályáján, amelyet megbánt?
– Nem. Megírtam a hattyúdalomat, egy hosszú verset, amely tulajdonképpen leköszönésem a pályáról. Amikor utoljára csengettek ki, végiggondoltam a pályafutásomat, és kérdések formájában fogalmaztam meg, hogy milyen egy jó pedagógus, mi a feladata és vajon jól teszi-e a dolgát vagy sem. Nehéz megítélni, hogy visszamenőleg vajon miként csinálnám, de mások a körülmények is.