Miklós Imolánál két befőzés között egy festmény is elkészül

Mondhatni viharos a fogadtatás, a takaros kis ház őrzői hangos csaholással fogadnak. Duracell nevéhez hűen rohangál fel alá, Betti „harciasan” őrzi a házat, és ahogy beljebb kerülünk, a két kutya hűséges társa is előkerül. Bagira és Morfi, a két cica lustán nyújtózkodik a tavaszi napsütésben, a házban pedig egy újabb meglepetés fogad. Az alig másfél kilós Pannika, a kis csivava kölyökkutya, miután körbeszaglász, a karjainkba kérezkedik. Most hogy már ismeretséget kötöttünk a ház négylábú kedvenceivel, itt az ideje, hogy szétnézzünk. Az csak természetes, hogy egy olyan ember lakását, akinek a festés a hobbija, saját festményei díszítik. Ez alól a csíkszeredai Miklós Imola sem tesz kivételt.

Tizenötéves hobbi

„Sok festményem van idehaza, ami itthon van, az ott is van a falon. Sokszor, ha jobban elkap az alkotási láz, már nincs is ahová tegyem, annyira felgyűlnek” – nevet nagyot házigazdánk, amint letelepszünk a konyhaasztal köré. A konyha falát többnyire a fára festett alkotások díszítik, a vászonképek a szobában vannak kifüggesztve. Nem is olyan régi ez a hobbi – jegyzi meg. „Körülbelül tizenöt éve festek, de azt nem mondhatom, hogy mindig is érdekelt, meg hogy gyermekkoromban is festegettem. Voltak valami festékeim, s egyszer csak kipróbáltam. Érdekelni kezdett, nagyon megtetszett, egyik próbálkozás követte a másikat, lassan-lassan pedig egy igen komoly hobbivá nőtte ki magát” – magyarázza.

Mint elárulja, nagyon szereti megörökíteni festményeiben néhai osztálytársa, Fodor István csíkszeredai fül-orr-gégész főorvos fotóit, azok szépsége magával ragadja.

„Amikor leülök a vászon elé festeni, csak nagy vonalakban van meg a fejemben, hogy mi is fog készülni, vázlatot nem készítek. Megvan a saját rutinom” – jegyzi meg.

Erdő mélyén mesebeli házikó

Néhány éve fedezte fel, s azóta is előszeretettel fest olyan lecsiszolt deszkalapokra, amelyeken még rajta van a fakéreg is. „Talán azt is mondhatnám, hogy jobban szeretek a deszkalapokra festeni, mint vászonra” – mondja, s mutatja szíve legkedvesebb alkotását. Egy téli táj, erdővel és egy kis, mesebeli házikóval. „Nagyon szeretem, engem nagyon megfogott ennek a festménynek a hangulata, de tudom, hogy mást is, mert sokan kérték, de nem tudtam odaadni senkinek. Hasonlót készítettem már kérésre, ám ezt megtartom, hozzá teljes szívemmel ragaszkodok” – fűzi hozzá. Jelenleg is van odahaza legalább húsz-harminc darab festménye, de lassan mindegyikük gazdára le. Eleinte számon tartotta az elkészült munkákat, feljegyezte azokat, de idővel feladta. Túl sok lett.

Hogy miért ül rendszeresen a vászon elé, s veszi kézbe az ecsetet? Mert kikapcsolja – reagál gyorsan, s ilyenkor a családtagok is tudják, ha fest, Imola se nem lát, se nem hall. „Ilyenkor tőlem akármi történhet. De inkább a munkahelyemen, az irodában festek a legszívesebben, ott egyedül dolgozok.

S hogy mégis mikor van a legalkalmasabb pillanat a festésre? Frappáns a válasza, mosolyogva mondja, „két befőzés között”, mert hát Imola, ha nem a színeket kavargatja, akkor a konyhában tevékenykedik. Két olyan hobbi ez, ami teljes egészében kitölti az életét, s nem is tudná őket rangsorolni.

„A párom, Lehel rendezi a kertet, a veteményt, hogy nekem maradjon időm másra. A konyha az én igazi birodalmam. Itt a rádió reggeltől estig szól. Kipakolom, amivel dolgozni fogok, főzöm, kóstolgatom, címkéket tervezek, nyomtatom, s addig le sem fekszek, amíg a végire nem járok. Majd következik a fotózás, feltöltés a közösségi oldalamra, sokszor az éjfélbe is belenyúlik, amire végzek, de úgy szeretem, hogy a fáradságot nem is érzem.