Látni a szépet, érezni a fa illatát: munkában a faműves

S hogy tíz év alatt sokat változott a világ, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyes bútordarabok évek óta várnak a felújításra. Nem, nem azért, mert nem menthetőek meg, hanem mert túl sok az ilyen jellegű megkeresés. De az is sokatmondó adat, hogy amíg öt évvel ezelőtt, amikor a csíkszeredai Vámszer Géza Művészeti Népiskolánál elindult az asztalos-bútorrestaurátor képzés, alig négyen jelentkeztek rá, viszont idén mintegy harmincan érezték úgy, hogy szívesen tanulnák. És ami talán még ennél is érdekesebb, hogy köztük igencsak szép számmal akadnak nők is.

Rögtön adja is magát a kérdés, hogyan lát hozzá a felújításához? Első lépésben – osztja meg – a megrendelővel egyeztet az elképzelésekről, tisztázzák azt is például, hogy a felújítás régi vagy új technikával történik.

„Itt vannak például a lepattogott furnérok, vannak vagy százévesek, na ilyent nem találok, de ehhez hasonlókat keresek. Hosszan megyek, megnézem a fiókokat, van, amikor még régiségeket is találok bennük, megvizsgálom, szétszedem elemeire, megcsinálom a javításokat, és elkezdem egy pengével lepucolni a lakkot, festéket. Ez talán az egyik legnehezebb és legidőigényesebb fázis, mert tökéletesen meg kell pucolni, majd átcsiszolódik. A régi bútorok legnagyobb átka a víz. Régen csontenyvvel ragasztottak, ami, ha víz éri, oldódik, és a furnér fellazul. Átkopogtatom, hallatszik is a tompa hang, ahol a furnér el van válva a fától. Legjobb esetben vasalóval újramelegítem, így az enyv újra aktív lesz, és visszaragad. Vagy tűvel juttatok be ragasztót egy résen, és vasalóval melegítem fel. Ezt követi a pácolás, csiszolás, és jön a lakkozás. Újíthatom új technikával is, azaz lakkozhatom, de használhatok sellakot is, az a felső kategória, ha az ember igazán szakszerű, régi módszerekkel szeret dolgozni.

Fontos egy otthoni munkafolyamatnál – emeli ki –, hogy az adott bútordarabot megszabadítsuk a különböző festékrétegektől.

Igazi kis kincses birodalom a műhely, régi szerszámokkal, amelyek sokat jelentenek tulajdonosának. Közben szemügyre vesszük az úgynevezett trófeákat is. Ha olyan hangszerhez hívják, amely már annyira szúette, hogy nem lehet vele mit kezdeni, a gyártó nevét tartalmazó kis előlap kikerül a műhely falára.

Hogy miért szereti azt, amit nap mint csinál? Mert minden darabban látja a szépet, érzi az illatát, mert neki a mindene a fa – meséli lelkesen.