
Fotó: Budaházi Tibor/Facebook
Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából Munkácsy-díjjal tüntették ki Budaházi Tibor képzőművészt. A Szatmárnémetiből Magyarországra elszármazott festőművészt az Erdélyi Napló legfrissebb számában arról vall, hogy, mit jelent számára a díj, és milyen volt az út e rangos elismerésig.
2021. április 01., 09:492021. április 01., 09:49
Igen hosszú utat kellett bejárjon, amíg megkapta a Munkácsy-díjat – vallja a képzőművész. „Azt hiszem, fontos az út: el is lehet tévedni, de célba is lehet érni rajta. Ahogy teltek-múltak az évtizedek, és visszatekintettem a pályám alakulására, észrevettem (mások is), hogy kezd összeállni egy életmű, amely sokszínű és gazdag. Kísérletező típus vagyok:
Amikor 1986-ban felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába kinyílt előttem a világ. Számos hazai és külföldi tárlaton vettem részt, később több díjat is kaptam. Csak néhányat a fontosabb egyéni kiállításaimból: 1994 – Budapest, Duna Galéria, 1999 – Budapest, Vígadó Galéria, 2009 – Szombathelyi Képtár, 2014 – Szatmári Művészeti Múzeum stb. 2001-ben megkaptam a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának díját, nemrég a Pro Urbe Zalaegerszegért Díjat és a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának Díját” – mondja Budaházi Tibor a vele készült interjúban.
Részlet Budaházi Tibor Római töredékek című sorozatából
Hogy mekkora jelentőséggel bír a Munkácsy-díj? Számára fontos a díj – teszi hozzá – mert pozitív visszaigazolása annak, amit egész életében tett, gondolt. „És még ami egy partiumi származású magyar művésznek különösen fontos: a díjat nemzeti ünnepünk alkalmából kaptam.”. A Budaházi Tiborral készített teljes interjút az Erdélyi Napló legfrissebb számában találják meg.
Ötven alkotás, több száz járókelő és egy különleges évforduló. A csíkszeredai Nagy Imre Általános Iskola kerítés-kiállítással tiszteleg névadója előtt, közelebb hozva a művészetet a város lakóihoz.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
szóljon hozzá!