
Megalakulása óta a Székelyudvarhelyi KC oszlopos tagja a beállós
Fotó: Barabás Ákos
A marosludasi születésű Tálas Huba mintegy évtizede meghatározó alakja a székelyudvarhelyi kézilabdának. A 31 éves beállós a klubhűség példaképe, a Székelyudvarhelyi KC megalakulása óta tagja a keretnek. Múltjáról és jövőjéről is beszélt lapunknak a román válogatott kézilabdázó.
2017. október 20., 16:242017. október 20., 16:24
– Hogyan kezdődött kézilabdás karrierje?
– Tizenhárom évesen Marosludason kezdtem el kézilabdaedzésekre járni, a város 3-as korosztályú ifjúsági csapatával kijutottunk egy országos elődöntő tornára. Besztercén figyelt fel rám Bakó Lajos tanár, aki meghívott, hogy játsszak az székelyudvarhelyi csapatban, és itt járjak középiskolába. A Bányai János Műszaki Szakközépiskola sportosztályába kerültem. Bakó akkoriban Segesvár másodosztályos csapatának edzője is volt, így páran lejártunk oda pluszmunkára. Ifjúsági 2-esként bronzérmesek lettünk, míg elsőéves ifi 1-esként eljutottunk a döntő tornára, ahol nem értünk el komoly eredményt. 2005-ben viszont megnyertük a korosztályos bajnokságot. Akkoriban már ifjúsági és serdülő válogatott is voltam, továbbá játszottam a segesvári másodosztályos csapatban is.
– Hogyan folytatódott az ígéretesen kezdődött történet?
– Az aranyérmes év után megalakult a Junior KC, ám én a Kolozsvári U-nál játszottam kölcsönben, a kincses városban végeztem el a testnevelési főiskolát is. Egy év után visszatértem a klubhoz, és feljutottunk az elsőosztályba. Huszonhárom évesen felnőtt válogatott lettem, a Székelyudvarhelyi KC-vel pedig bemutatkoztunk a Challenge Kupában, majd egy ezüst- és két bronzérmet szereztünk. Játszottunk az EHF-kupában is, ahol hazai pályán legyőztük a címvédő Göppingent. A német csapat elleni siker karrierem egyik legszebb emléke. 2015-ben hazai pályán hódítottuk el a Challenge Kupát, amire mindig is nagy szeretettel gondolok vissza. Sajnos az utóbbi években a bajnokságban nem tudtunk remekelni, a rájátszásban rendre elbuktunk.
– Mindig is beállós volt?
– Marosludason balátlövőként kezdtem kézilabdázni, Bakó tanár javaslatára lettem beállós. Örülök, hogy ezt választottam, hiszen így támadásban és védekezésben is a csapat javára tudok lenni.
– Andrei Mihalceával közösen a kezdetek óta a KC tagja, egyben legrégebbi játékosai a csapatnak. Az évek során kicserélődött a keret, mégis itt maradtak. Mi ennek az oka?
– Sok játékos megfordult a klubnál. Mi azonban szeretjük a csapatot és az itteni közönséget. Mindig az lebegett előttünk, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból, tartsuk meg a posztunkat, és boldogan játsszunk. Ezt mindenhol meghálálták nekünk.
– Élsportban a klubhűség nem kőbe vésett dolog, a pénz is vezérli az embereket. Más klubtól nem keresték meg?
– Természetesen mindkettőnk számára voltak ajánlatok. Mihalceával már 13 éve együtt játszok, közös szobában laktunk a bentlakásban. Amikor elutazunk a csapattal, egy szobában vagyunk a szállodában is. Többet beszélgetek vele, mint a testvéremmel. Együtt nőttünk fel a klubbal, ez a város nevelt fel minket, már otthonunknak érezzük, fél életünket itt töltöttük el.
Huszonhat-huszonhét évesen külföldi klubok is megkerestek, de nem kaptam olyan konkrét ajánlatot tőlük, mint a KC-tól. Ez a klub folyamatosan fejlődni akart, mindig volt egy magas célja, és ez nekem vonzó volt.
Magyarságával nem volt gondja sosem a válogatottnál
Fotó: Barabás Ákos
– A válogatottnál magyar játékosként hogyan fogadták?
– Ezzel sosem volt problémám, hiszen tökéletesen beszélek románul. Mindig az volt az erősségem, hogy folyamatosan harcoltam a posztomért, a játéklehetőségért, a maximumot nyújtottam a pályán és az edzéseken is. Persze a szurkolóktól kaptam ezt-azt, de Romániában ez normálisnak nevezhető. Amikor a pályán vagyok, akkor a legjobbamat adom, ezt pedig mindig is értékelték az edzők.
– Az udvarhelyi közönség az egyik legjobb az országban. Milyen érzés előttük játszani?
– Azt, amit itt kapsz, az országban nem kapod meg máshol. Imádok hazai pályán játszani. Nagyon szeretem, hogy fel tudnak pörgetni, és amikor a mérkőzések végén eléneklik a Székely himnuszt, az mindig felemelő érzés. Nem lehet megköszönni nekik azt, amit mi kapunk tőlük. Ők a nyolcadik játékosunk, rengeteget segítenek.
– A román és külföldi játékosok hogyan élik meg mindezt?
– A hazai meccsek után mindig elmondják, mennyire jó volt a közönség, hogy belehajtanak a győzelembe, nem engednek lankadni. Nem jön össze mindig a jó eredmény, de végig kitartanak mellettünk. Idegenben persze kapunk hideget és meleget, hiszen székelyudvarhelyi csapat vagyunk, és román vidéken, főleg, ha kimegyünk Erdélyből, rázendítenek a szurkolók. Mi együtt élünk ezzel, nem vesszük fel.
– Az elmúlt években jól szerepelt a csapat az alapszakaszban, az egyenes kiesési rendszerben viszont rendre korán elbukott.
– Nyertünk már alapszakaszt is, ám rögtön a Tordával szemben kiestünk. Eddig nem kedvezett nekünk a rájátszás. Remélem, idén sok edzésmunkával elérjük azt, hogy a végelszámolásnál dobogóra állhatunk.
– Sok játékos és új edző érkezett a nyáron. Mi a cél?
– Most a csapategységet, a védekezést és támadást, a játékosok közti kapcsolatokat kell kiépíteni. Az út elején vagyunk, de kezdünk összeszokni. A csapat hatvan percen keresztül harcol, és sosem adja fel. Az a legfontosabb, hogy a rájátszásban jöjjön ki az, amiért egész évben dolgozunk. Hét év után Vlad Cabát Dragan Djukics váltotta. Nagyon szigorú, az edzéseken és a mérkőzéseken is maximális fegyelmezettséget vár el, jól irányítja a csapatot, szerintem tavasszal leszünk igazán erősek.
– Két éve már az SZKC csapatkapitánya. Mivel jár ez a cím?
– Sokat beszélgetek a fiúkkal, tartom a kapcsolatot a vezetőséggel, jó hangulatot teremtek az öltözőben, az apróbb problémákat megoldom, hogy a meccs időpontjáig mindenki felejtsen el mindent, és csak a játékra tudjon összpontosítani. Eddig még nem volt komolyabb öltözői gond, hiszen nem engedjük addig elfajulni a dolgokat. A kereten belül nincs klikkesedés: amíg kapitány vagyok, nem engedhetem ezt meg. Egy csapatot alkotunk, együtt harcolunk, együtt örülünk az eredményeknek, vagy együtt búslakodunk vereség esetén.
– A román válogatott élére Xavier Pascualt nevezték ki. Az Eb-selejtezőkben jól kezdett a csapat, ám mégis lemaradt a kontinensviadalról.
– A Barcelona edzője szerintem a világ egyik legjobbja. Jól indított a válogatottal, ám nem sikerült kijutni az Európa-bajnokságra. Neki nem ez volt a fő célkitűzése, hanem az, hogy kivigye a 2020-as tokiói olimpiára a válogatottat. A jó kezdés után elhittük, hogy kijutunk, ám kaptunk két pofont, és nem jött össze. Még nem volt elég ideje a csapatot összerakni támadásban és védekezésben egyaránt. A játékosok sincsenek annyira felnőve ahhoz a szinthez, amit ő elvár. Bízom benne, hogy kiviszi az olimpiára a válogatottat.
„Munkában”. A hazai csarnok hangulatát egyedinek tartja
Fotó: Pál Árpád
– Szerepelt volna a magyar válogatottban?
– Nem, mert én Romániában születtem, egy romániai klub nevelt fel, annak idején pedig sokat segített a szövetség, behívtak a különböző válogatottakba.
– Telik az idő. Mi következik a kézilabda után?
– Tavaly megnősültem, a feleségem még tanul, van még három éve a marosvásárhelyi fogorvosi egyetemen. Én még akarok kézilabdázni, ám közben a családalapítás is előtérbe kerül, gyereket akarunk vállalni. A továbbtanulás is képben van, hogy esetleg majd ifjúsági edző legyek, de mindenképpen sokkal több időt akarok együtt tölteni a családommal. Feleségemmel hetente két-három napot tudunk együtt lenni. Közösen döntöttünk így, ezért jóban-rosszban kitartunk egymás mellett.
Az elmúlt két évben csapata kapitánya volt
Fotó: Barabás Ákos
– A sportolót nem kerülik el a sérülések sem. A kézilabda pedig megerőltető sportág.
– Igen, volt egy pár sérülésem. Amikor Constantin Stefan volt az edző, kétszer is lábfejtörést szenvedtem, aztán a bal térdemben porcleválás történt, pár év múlva a jobb térdemben sérült a meniszkuszom, három évvel ezelőtt volt egy lágyéksérvműtétem, majd másfél évvel ezelőtt belsőszalagnyúlásom. Ez volt a leghosszabb sérülésem, két hónapot kellett kihagynom miatta. Nehéz volt visszarázódni. Egy hónapig rögzítve volt a lábam, lemerevedett az ízület, nem tudtam behajlítani A másfél hónapos rehabilitáció ideje alatt napi 5–6 órát kellett edzenem, hogy visszanyerjem azt a mozgásszöget, amivel már tudtam szaladni.
– A kézilabdán kívül lett volna valami más?
– Nem, én hiperaktív kölyök voltam, a kézilabda előtt atletizáltam és karatéztam. Utána következett ez a labdajáték, ami nagyon bejött, hiszen nemcsak harcolni kellett, hanem fontos a csapatjáték is, ráadásul eredményes tudtam lenni vele. Tanulni nem szerettem, csak a szükségeset, az volt mindig a célom, hogy kifárasszam magam, hiszen életem a mozgás.
Pályafutás
Marosludason született 1986. június 10-én. Mindössze 14 évesen került Székelyudvarhelyre, ahol már tagja volt a jelenlegi SZKC elődjének, a Junior KC-nak. Ifjúsági 1-es országos bajnok volt, míg a KC-vel háromszor végzett dobogós helyen a Nemzeti Ligában, egy ezüst-, illetve két bronzérme van. Számtalan nemzetközi mérkőzésen lépett pályára a klub színeiben, legnagyobb sikere a 2015-ös Challenge Kupa-győzelem. A 193 cm magas, 105 kilós beállós, mintegy hatvanszoros román válogatott.
A lassan sült paradicsom mély, telt íze és a jalapeno harmonikus fúziója képes minden partit és meccsnézést felejthetetlenné tenni. A ropogós tortilla chips és ez a sűrű szósz olyan páros, amiből sosem elég egy tálka.
Részletesen bemutatott társadalmi látlelet Cristian Mungiu legújabb filmje a Fjord, amiben a rendező egy nagy botrányt kavaró történést dolgoz fel, a keleti és nyugati világ találkozási pontjánál. Kritika.
Vannak helyzetek, amikor minden másodperc, minden szó számít. Bartos Mónika csak 23 éves, de a rohammentő-szolgálatnál végzett sok ezer önkéntesóra során megtanulta: az életmentésben a gyorsaság, a csapatmunka és szakmai tudás kulcsfontosságú.
Bizonyára sokan gondolnak nosztalgiával gyermekkoruk játékaira, vagy tán ma is őrzik azokat. Fekete István viszont nemcsak megőrizte egykori kedvenceit, hanem a csíki múzeumnak adományozta, megalapozva ezzel az intézmény játéktörténeti gyűjteményét.
Egy bukaresti villamoson történteknek két színházi ember is szemtanúja volt – ebből aztán monodráma született, most pedig színházi előadás formálódik belőle. A valós történet mögött azonban aktuális társadalmi jelenségre világítanak rá az alkotók.
Daniel Brici bányászportréi túlmutatnak a fotószerű pontosságon: a hiperrealizmus eszközeivel egy eltűnő világ emlékezetét őrzik. A Mineralia Humana kiállítás az emberi figyelem, a munka és a méltóság időtálló lenyomata.
Lenyűgöző látvánnyal és összecsapott utolsó évaddal búcsúzik az Eufória. A közkedvelt sorozat záróakkordja lezárt egy korszakot, olyan élményekkel hagyva a rajongókat, amit inkább elfelejtenének.
Ott, ahová már nem nyúl vissza az emlékezet, és ott, ahol nincsenek források és adatok, a hiányt kitölti a képzelet. Így volt ez régen, és így történt ez A hársfa című regény alkotófolyamata során is. A szerzővel, Antal Imrével beszélgettünk.
Rusz Lívia (1930–2020) az erdélyi képregény talán első igazán ismert alakja, a mai napig közkedvelt Csipike figurájának (képi) megteremtője, akiről kevésbé köztudott, hogy a festészetben is jelentőset alkotott.
A hatalmas kontyoktól és lakkozott hullámoktól hosszú út vezetett a mai könnyed, természetes menyasszonyi frizurákig. Császár Edith mesterfodrász szerint a modern menyasszony már önmagát szeretné látni a tükörben az esküvő napján is.
szóljon hozzá!