Címeresek a nyomdában: elfeledett gyűjteményre bukkantunk

Moldvában telepedtek le, ott kapták ragadványnevüket is, mészárosok lévén a „Cap de bou”-t – az ökörfő cégér miatt. Apafi Mihály az 1600-as években mintegy nyolz-tízezer örményt hívott Erdélybe, a fejedelemség fellendítésére. A székelyudvarhelyi ág abból a gyergyószetmiklósi családból vált ki, melynek egyik őse, Kabdebó Márton kereskedő megvásárolta az Arad megyei talpasi uradalmat, amiért is nemesi oklevelet és címert kapott – olvasom később a nyomda honlapján található családtörténetet. Visszatérve a kollekcióhoz, a székely nemesi jelvények között egy kisebb falfelületen kaptak helyet a szintén örmény Verzárok és a szenterzsébeti Szakátsok, valamint az olasz származású, olaszteleki Kolumbánok. Megtalálom Benedek Elek őseinek, a kisbaconi Benedekek nemességét igazoló 1614-es tanúsítványt, a komoróczi és császári Komoróczy család fenségjelét, és a sarokban, mintegy eldugva a kisrhédei gróf és nemes Rhédeyeknek 1639-ben adományozott címer mását. András Zoltántól azért még megtudok egyet s mást az örményekről, hogy Hargita megyében csupán egy gyergyószentmiklósi tanárnő, egy idős úr és a székelyudvarhelyi Bodurian család beszéli az ősi nyelvet, az ő dédapja állítólag már csak számolni tudott. Az ősi hagyományoknak kevés nyomuk maradt fenn, egyik ilyen a hurut nevű ételízesítő, amit a mai napig készítenek, illetve egy-két étteremben kapható az angadzsabor, azaz fülleves.

Aztán a címertan beható ismerője a heraldika (korábban czimerintézmény, címerészet) tudományát ismerteti nagy vonalakban: „Amióta harcol az ember, az alaphelyzet az volt, hogy voltak külön csoportok, volt egy zászló, amelyet mindenhova magukkal hurcoltak és mindenhonnan látható volt, rajta volt egy jel, és amikor visszavonulót fújtak, az szolgált tájékozódási pontként, tehát élet-halál kérdése volt. Később reprezentatív szerepe lett, beleszövődött a mindennapi életbe, különböző parancsokat, tekercseket, pecséteket, de még a sírköveket is annak révén lehetett személyhez kötni. Annak idején nem nagyon tudtak írni-olvasni, de a kép alapján be tudták azonosítani, kivel állnak szemben. Legtöbbször valami eseményhez kötődik a címerábrázolás, például a marosvásárhelyi Toldalaghy családén a szekérkereket tartó kéz azt a végül nemességet eredményező legendás cselekedetet jelképezi, hogy a király szekerét segítették kézzel átkelni, amikor kiesett a kerékszeg.” Az első középkori címerszakértők a heraldok voltak, innen a hivatalos elnevezés. A megkülönböztető, örökletes jelvényt szigorú szabályok szerint szerkesztették, és mert először pajzson jelent meg, alakja ma is arra utal. Három fő alkotórésze van: pajzs, szín és ábra. Sokat elárul a szín-alakzat viszony, és az osztóvonalnak is számtalan formája van. A festékek régen nagyon drágák voltak, így jött a fehér-fekete ábrázolás, ahhoz meg jelkulcs kellett, amely az alapszíneket jelölte.

– meséli Veres. Ő maga a legnagyobb címertanásznak néhai Köpeczi Sebestyén Józsefet (Szék, 1878 – Kolozsvár, 1964) tartja, akiben szerinte tökéletesen párosult a történelemtudás és a rajztehetség. A történeti segédtudománynak ugyanis ez a két alappillére: a címerelmélet, ami címerjoggal, a történetiséggel foglalkozik, és a címerművészet, amely magát az ábrázolást jelenti. Régebben ő is kapott felkérést családi jelvényekre, legutóbb pedig, három éve az unitárius egyház címerét festette meg egy kazettában, de a sorsát nem követte, nem tudja, melyik templomba került.