Az imádkoztató asszony mint vigasztaló

Az imádkoztatáshoz egy kicsi bátorság, isteni segítség kell – véli Gál Mariska

Fotó: Veres Nándor

Fontos, hogy a közösségben legyenek olyanok, akikre számítani lehet a bajban, s akik akkor segítenek, amikor szükség van rájuk. Az imádkoztató is egy ilyen személy, egyfajta vezető, vigasztaló. A Székelyhon napilap Hit-vallás mellékletében egy csíkkarcfalvi imádkoztató asszony mesél.

Liget

2019. november 25., 15:402019. november 25., 15:40

Imádkozni a halott lelkének üdvösségéért, vigasztalást nyújtani a gyászoló családnak – sok helyen, ha halott van a háznál, virrasztást tartanak, de vannak helyek, ahol imádkozót. Így van ez Csíkkarcfalván is, ahol több imádkozót tartanak – a temetésig minden déli harangszókor és a gyászszertartást megelőző estén. Szopos Mária – azaz, ahogy a faluban ismerik, Gál Mariska – az egyik rózsafüzér-társulat vezetője és imádkoztató asszony. Isteni adománynak véli, hogy ezt a tehetséget kapta, és rámutat, Isten segítségét kell kérni minden alkalommal mindenben, mindennap. De amikor haláleset van, akkor egy kicsit jobban kell imádkozni.

„Azt hiszem, ezt kaptam talentumnak a Jóistentől, hogy szeretek s el merem imádkozni az imádságot.

Déli harangszókor összegyűlnek a halottas háznál, ott elvégződik az Úr angyala, az, amit – általában úgy mondjuk – mindenkinek déli harangszókor el kell mondani. Utána mondunk imát a halottakért, a helyi halottért, és a közös halottakért még egy Miatyánkot. Utána egy Most segíts meg, Máriát a családért, a gyászoló közösségért.”

A temetés előtti napon délután vagy a kora esti órákban is tartanak egy imádkozót a ravatalozóban. „Ott ugyancsak a rózsafüzérrel kezdődik, elvégzünk előtte egy éneket, attól függően változik az ének, hogy idős vagy fiatal a halott. Utána elmondjuk a rózsafüzért. Ezután, ha társulattag van meghalva, eléneklünk bizonyos énekeket, majd elvégezzük a Keresztútját. Ez minden halotti imádkozóban így van. Keresztútja után végezünk esetenként egy litániát, a Jézus szíve litániát, de ha látjuk, hogy kicsit fájdalmasabb a hozzátartozóknak, akkor a litániát kihagyjuk, hogy ne nyújtsuk, ne legyen hosszú. Valamikor, amikor én társulatvezető lettem, akkor még zsolozsmát is imádkoztunk, és az majdnem fél óra. Tizenöt évinél is több, hogy azt kihagytuk. Utána elvégzünk a közös halottakért bár két Miatyánkot, majd imádkozunk a gyászoló családért, búcsúztató ének van közben. Ha gyermek van meghalva, akkor egy másik éneket választunk – ez függ a helyzettől” – mondta el Gál Mariska, aki azt is elmesélte, hogyan lett ő imádkoztató asszony. Kifejtette, a szülei és nagyszülei is „imádkozós természetűek” voltak, Jenőfalván, ahol laktak, az édesanyja is társulatvezető volt. Aztán amikor 1970-ben férjhez ment Karcfalvára, az idősebb imádkoztató asszonyok őt is odaültették az asztal mellé, hogy olvassa az apró betűket. Így tanulta meg, majd 2005 óta vált ő maga is imádkoztatóvá.

„Ehhez is egy kicsi bátorság, isteni segítség kell. Én bízom a Jóistenben, mert az elején keresztet vetek, s örökké azt mondom, amikor a hozzátartozók végett nehezebb az imádkoztatás, hogy Jézus szíve, bízom benned. És akkor elhatározom magamban, hogy engem az Úrjézus ott segít. S tapasztaltam, hogy amikor ezt elmondom, könnyebben tudom végezni.”

A teljes cikket a Székelyhon napilap november 25-ei Hit-vallás mellékletében olvashatják.