Amikor még cipő nélkül is tudtak járni – zarándoklat a keserédes múltba

Elmondja, hogy a vaslábiak rárohantak a zarándokokra, még a papokra is, és összeverekedtek, de valahogy sikerült „szerteválogatni őket”. Sok a találgatás az egykori összetűzésről, manapság ha szóba jön a múlt etnikai konfliktusként emlegetik, de a résztvevője, az akkor 19 éves Teréz néni úgy véli, a verekedés azért kezdődhetett, mert egy vaslábi ember szekér elé fogott lovai megijedtek a zászlóktól, irányíthatatlanná váltak és a gazda szekerestől, lovastól az árokba borult.

Fényképekbe zárt múlt

A kredencen több fényképalbum is van, Teréz néni elővesz egyet, nézegetjük, közben mesél. A bérmálkozást örökíti meg Alfaluban, és Márton Áron püspök is rajta van. Teréz néni elmondja, ott volt azon a csíksomlyói búcsún is, amelyen Márton Áron utoljára prédikálhatott. A beszéd tartalmára már nem emlékszik, de arra igen, hogy a következő év januárjában börtönözték be a püspököt. Ugyanazon a napon tartóztatták le Teréz néni sógorát, Madarász Ferencet, aki szintén pap volt és a fogságban veszítette életét.

Egy Teréz nénit ábrázoló fiatalkori fénykép is előkerül, „valamikor ilyen leány voltam” – mondja. Több kép van a szőttesekről, terítőkről, székely ruhákról, amelyeket ő készített, hiszen 64 éven keresztül szőtt, nem csak saját használatra, hanem mások számára is. Munkáit falunapokon állították ki, diákok látogatták meg otthonában, hogy megnézhessék, hogyan dolgozik. Emellett a szárhegyi művésztáborban is volt, minden novemberben ott dolgozott.

Hogy került egy férfi az osztováta mögé?

Elmeséli, hogyan „vették a fonalat”, hogy utána feltehessék az osztovátára, hogyan tanított meg másokat is szőni, köztük egy fiatalembert, aki „úgy szőtt, ügyesebben, mint a felesége” – büszkélkedik tanítványával Teréz néni. Úgy történt, hogy az asszony elment hozzá, hogy megkérje, szőjön valamit neki egy kevéske anyagból, de Teréz néni ezt a választ adta: „Nem szövöm meg, te Blanka tanyitónénihez jártál, tanyított ő kézügyességre, én felteszem s megszövöd.” Hát mit volt mit tenni, szereztek osztovátát, s el lehetett kezdeni dolgozni. Egyik nap Teréz néni, mielőtt indult a kollektívába dolgozni, meg akarta nézni, hogy folyik a munka, de amit látott, azon ő is meglepődött, s mosolyogva mesélte el: „Egyszer menyek egy reggel, korábban volt, nyolc óra előtt, mondom bénézek, lám, hogy haladnak. Menyek bé s hát látom az ablakon keresztül, hogy egy férfi ül az osztovátába. Hát, úgy szőtt, csattogtatta az osztovátát, ügyesebben, mint a felesége.”

Világháború gyermekszemmel

Szekérrel indultak Borzont irányába, de Teréz néni ellenkezett. „Én mondtam édesanyámnak, hogy nem megyek. Volt olyan régifajta kötött szatyor, s én külön pakoltam magamnak, a többit felrakták a szekerre. Sírt édesanyám. Gondoltam, hogy éjjelre felmászok a ház előtt lévő nagy körtövefára, s a nappal eltelik valahogy, de féltem egyedül. Egyszer csak egy hatalmas ordítást hallottam. Oda le a vágóhídnál meggyújtottak valamit. Megfutamodtam a pakkommal s irány utánuk.”

Mire a család elérte Borzont határát bőrig áztak a hirtelen kerekedett vihar miatt. Két éjszakát töltöttek a falu szélén levő kaszálón, utána a mezőn keresztül hazamentek. Mindent úgy találtak otthon, ahogyan hagyták, még az élelmiszert tartalmazó rejtekhely is érintetlen volt. „Egy faliórát vittek el, más semmihez nem nyúlt senki” – idézi fel.

Átélni és túlélni

Eltelt közel 90 év örömmel, bánattal, szép emlékekkel, rossz élményekkel. Feleleveníteni ezt a sok emléket biztosan nem volt egyszerű számára, de nem kesereg. Végzi a napi teendőket, örvend, hogy nem ágyhoz kötött. Ami volt, azzal megbékélt, azt mondja: „ezt mind átal kellett élni s meg kellett csinálni.”