Ahol mindenkinek diagnózisa van: különleges nap a foglalkoztatóban

A csoportképet nézem: integető, mosolygó emberek is vannak rajta, mint bármilyen csoportképen.

Beállított szituáció, a lépcsőkre sorakozik fel az a mintegy húsz ember, akivel én ma a napomat eltöltöm. Mindannyian tudtában is vannak a helyzetnek. Tudják, hogy csoportkép készül, tudják, hogy velük szemben egy újságíró nyomja meg a fényképezőgép gombját. Majd mindannyian már túl is vannak valamilyen kontaktuson ezzel az újságíróval. Van, aki nagyon nyomulósan, más sokkal diszkrétebben. Van, aki a délelőttje nagy részét duzzogással töltötte, így ő csak percekkel ezelőtt esett át a megjelenésem okozta jókora meglepetésen.

Izgalmas nap ez számukra, különleges vendégnek számítok. Így vagy úgy, de a figyelem középpontjában vagyok. Persze ez épp az ellentéte annak, ami a szándékom: igazából én szeretnék a megfigyelő lenni. Reggel nyolc előtt néhány perccel, mikor érkezem, nem igazán tudom, hogy mire számítsak. Előre egyeztetve van persze, hogy én a Gyulafehérvári Caritas Szent Ágoston Nappali Foglalkoztató Központjának – röviden csak foglalkoztató – munkatársaival és lakóival fogok eltölteni egy teljes napot, hogy aztán a tapasztaltakról beszámoljak a kedves és érdeklődő olvasóknak. Mindennapi felületességem azonban akadályoz abban, hogy alaposabb elképzelésem lehessen arról, hogy mi is vár rám. Nyitott, de üres könyv vagyok. Hamarosan azonban elkezdenek betelni az oldalak.

Egyszerre érkezek meg a központhoz az egyik sérült fiatallal és anyukájával. Tibor, lassan, ne csattogtass! – szól az anya, de Tibor persze vidáman csattogtat fel a lépcsőn. Tíz perc elteltével Tibor már a legjobb barátom.

Belenyugszik azonban ebbe is, ha nagyon muszáj. Meg egyébbe is, ha a lelkes hevület annyira magával ragadja, hogy rá kell szólni.

Vanessa Zengerling önkéntes Németországból érkezett, hogy a csíki sérült fiataloknak segítsen. Kedves, aranyos lány, aki úgy is tökéletesen eligazodik a foglalkoztatóbeli viszonyok közt, hogy nem beszéli tökéletesen a magyar nyelvet. A nap végére azonban számomra is kiderül: ahhoz, hogy itt befogadják az embert, nem magyarul, emberül kell tudni.

Kalauzom és itteni kapcsolatom Lázár Andrea pszichológus, aki egyelőre a jelentős koffeinadagokat biztosítja számomra. Reggel 8 és 9 között a gyülekező van. Egymás után érkeznek a fiatalok és nem annyira fiatalok, általában szüleikkel, de van, aki egyedül: a 41 éves Tímea például egyedül is él, miután elvesztette szüleit. Tényszerűen, pontszerűen mondja el, hogyan hunytak el. Magáról is így beszél.

Ez már a reggeli csoportos kezdőkör történése: kilencre megérkezik mindenki, akinek meg kell érkeznie. Itt van az autista Ibolya és Tamás, és az ugyanennek a szindrómának a sokkal súlyosabb vállfajában szenvedő Boti. Megérkezett Răzvan, aki mindenkit nagyon szeret, és félóránként kapok legalább tőle én is egy ölelést. Megvan Annamari, Melinda, Timi, Dénes, Levente, Laura, Norbi és Ibolya, Gellért és Anna: mindenkinek van egy diagnózisa és egy élete, ami hétköznaponta vagy egyes napokon a foglalkoztató központhoz kötődik.

A jelenlevők fényképe felkerül egy táblára, általában éppen az érintett helyezi ki. Várakozás közben készségfejlesztő feladatokat kell megoldani. Van, aki elmerül bennük, teljesen kizárva a külvilágot, mást kevésbé köt le a feladat. Ilyen például Tibor barátom, akit továbbra is sokkal jobban érdekel a vonalazgatásnál szerény személyem. Kilenc után több csoportra, „kezdőkörre” oszlik a társaság, engem is bevesznek egybe, amelynek Antal Gabriella szociális munkás a vezetője.

A kedvemért most be is mutatkoznak. A 26 éves Norbi a szüleivel él, kisebb testvérei is vannak. „Szeretek tanulni, írni, olvasni, táncolni” – mondja. Annamari új még a központban, ezt le is szögezi. Néhány hete jár ide, miközben vannak itt olyan fiatalok, akik már tíz éve, hogy először átlépték a küszöböt. Takarítani és mosogatni szeretek, születésnapozni és bulizni, sorolja a mindig mosolygós Annamari. Lesz is egy születésnap nemsokára: látogatásom másnapján készültek izgatottan rá a fiatalok és munkatársak egyaránt.

Egy ilyen tíz éves „veterán” például Laura: kikapcsolódni jár ide, szereti, hogy járnak úszni. Ő a leginkább kötni imád: a gyülekező alatt is nőtt néhány centit a készülő ruhadarab. Dénes igazán emlékezetes figura: mikor megérkezett, hosszú ideig némaságba burkolózott. Mikor azonban kiengedett, mintha egy középkori lovag reinkarnációja szólalt volna meg: ő a megtestesült előzékenység és udvariasság. A kezdőkörben a katolikus naptárból olvassa fel az aktuális információkat, majd énekelni kezd a kis társaság: optimista, vallásos énekek hangzanak el.

A kezdőkörből, bár tagja kellene legyen, ezúttal hiányzik Anna: ő az, aki duzzog, mert szerette volna behozni a foglalkoztatóba a laptopját, ami tilos. Van, amikor a duzzogása egész nap eltart, enni sem eszik, foglalkozni sem foglalkozik semmivel, mondja a csoportvezető. A lépcsőn ülve veszem észre, jóval később, ahogy hatalmas krokodilkönnyeket hullat. Amint meglát, szó szerint leesik az álla. Talán ez zökkenti ki a duzzogásából, mert rövidesen főszereplővé lép elő. Annának „házastársa” van a központban, Gellért személyében. Neki esedezik, bocsánatért könyörögve nemsokára. Személye egyetlen összefüggő bűntudat. Megbocsát-e neki Gellért? Hát a központ munkatársai? A megbocsátást azonban nem adják könnyen.

Kezdőkör után testmozgás: a tízórai előtt a tornáé a főszerep. Erre a célra tornaterem is van a Szent Ágoston templom szomszédságában található épületben. Néhány éve újították fel a többszintes épületet, ekkor költözhetett ide a templom alagsorából a korai fejlesztővel együtt a foglalkoztató.

A testmozgásra is jó kedéllyel állnak bele a fiatalok, kissé szétszórt azonban a foglalkozás. A munkatársak segítenek: izom ne maradjon mozdítás nélkül.

Az otthonról hozott tízórai elfogyasztását takarítás, mosogatás követi. Heti beosztás rögzíti, hogy kinek éppen mi a felelőssége, beleértve a munkatársakat is. A mosogatás a még éppen duzzogó Anna feladata lett volna, helyette a csoportvezetője végzi el a feladatot.

Ha már minden csillog-villog, jöhet a kertészkedés. Az erkélyre kihelyezett tartályokban palánták nőnek, ezeknek a ritkítása van éppen soron. Acostăchioaie Veronka programkoordinátor vezeti a foglalkozást, amelyre pályázatból szereztek finanszírozást. A fiatalok mindegyike beszáll a munkába, irányító kezek alatt zajlik a palántatépkedés.

A delet elkongatják már a szemközti templom tornyában, mikor eldől: az időjárás megengedi, így a szokásostól eltérően – a különös napra való tekintettel – jöhet a séta.

Indulás előtt elkészítjük a csoportképet: mindenki magát adja rajta. Kettes sorokba rendeződve indul be a társaság a belvárosba. Jelenés a társadalom előtt: milyen arcokat fognak vágni az emberek? A legrosszabbra készülök fel, de csak néhány érdeklődő tekintetet, mosolyra fakadó arcot látok. Nem is csoda: vidám iskolai kirándulócsoportnak tűnünk, csak talán fegyelmezettebbek vagyunk amazoknál. Pedig a haladás nehézkesebb, hiszen van köztünk olyan, aki nehezebben mozog vagy nem lát. Kikerülnek a plakátok, a munkatársak itt is figyelnek arra, hogy többen részesüljenek az élményből. A parkban a szabadtéri testépítő gépeket kezdi használni a társaság. Itt az Alcatraz-os narancsszínű trikót viselő Gábor Vilma segítő munkatárs vigyáz a fiatalokra.

Szinte délután két óra, mire visszaérünk a központba. Néhány szülő már itt várakozik. Úgy érzem, csak a felszínt kapargattam meg, mondom benyomásomat Andreának. De egy dolgot már tudok: mindannyiunkra ránk férne az a türelem, az az empátia és igen, az a szeretet, amire a foglalkoztató központ gondozottjai és munkatársai között tehet szert az ember.