A Gál Sándor-féle utóvédharcok helyszíne: a tusnádi Szénásmező

Tovább tart a csapadékos idő. Hegyeink megakasztották a fellegeket. A kékesszürke égből menetrendszerűen érkezik az eső. Lassan csak tovább állnak, s akkor felcsillan a nyári nap.

Vezetőként magukhoz vettük Imets Fülöp Jákó történeti vázlatát, a Szénásmező című versét. Tizenkét éves legényke volt.

Ott lapult a zsebünkben egykori gimnáziumi tanárunk, Antal Imre 1969. augusztus elsején a Hargita napilapban megjelent, A Nyergestetői csata című írása. Magunkkal vittük a Gál Sándor életrajza, avagy a székely ezredes, aki nem engedett a 48-ból című, olaszból fordított visszaemlékezéseit tartalmazó könyvecskét. Nem hagyhattuk otthon Németh György Gál Sándor honvédezredes 1848-1849-es tevékenysége című könyvét. Nem könyvtári katalógusnak szántuk az előbbi felsorolást, de ezek nélkül hiányosabb lenne a forradalom utolsó csatáiról alkotott képünk. A papírosra vetett sorok mellett magunkkal hoztuk a tusnádi öregek vasárnap délutáni meséit, történeteit is.

Ahogy a tusnádi Ábrahám István kezdeményezése nyomán létesült honvédemlékmű előtt tisztelegve állunk, a keleten emelkedő Ágyuponkja felől ágyúdörgés hallszik. Innen vették kartácstűz alá a Szekerút patakán felnyomuló orosz-osztrák csapatokat Tuzson tüzérei. Mögöttünk a tömegsírként „reklámozott” kopjafaerdő borítja a földvárat. Teleki Domokos 1793-ban, Egy magyar nemes ifjúnak Erdély egy részében tett utazásának leírása című útirajzában már említi:

Ábrahám István visszaemlékezéseiből és Imets Fülöp Jákó verséből tudjuk, hogy Tuzson honvédai a Nyergestetőt megkerülő cári csapatok lovas kozákjaival Lázárfalva és Tusnád, Csenetova és a Hosszúgödör között húzódó lapos mezőn is megütköztek: „Vasas Szent Péter ünnepén:/Kétségbeesett tusába hull a/ Honvéd Szénásmező terén!.../ Itt vívtanak, s ha sírjokon ma/Megdül a dústermett kalász,/Bár göröngyőt nem zsírozta/Sem földész, sem a juhász:/A nemzedék utána gondol,/Hogy sok jó honfi-vér ömölt/ a vérező szabad Honért, hol/Ily szépen virul a föld.”

Szénásmező keleti pereméről a lázárfalvi Pataktő irányába indulunk. Itt ereszkedtek le a Ravasz patakán és Szeretszegen végigvonuló kozák lovasok. Lázárfalva régi temetőjében, a Pataktő fölötti Temetőoldalban nyugszik az az Imets Ferenc, akit Szeretszegen, a Bodó Gergé hídján vágtak le a kozákok. Fegyvere se volt, még ellen sem állt. Csak állt…

Az Urszuly-féle malom

Mielőtt követnénk az utóvédharcokat, visszatérve a mába benézünk a Temetőoldallal szemben, Veresmart alatt, ma már csak az időt őrölő egykori Urszuly-féle malomba, ahol a Mezőségről Csíkba szállott András Misi alapítványa a jövő embereit regulázza, tanítja a táncra. Aki ide betéved, az igazi csűrben tanulhatja meg a csűrdöngölőt, s hajnalban a kakasokkal együtt gyakorolhat.

Az apróknak a játszóház a Máthé Tóni-féle kozmási (párt)pincészet kivénhedt boroshordóiból van kialakítva, friss sarjúval kirakva. Aki most jár arra, az több tucat ribizli félét kóstolhat, s ha marad, akkor végigkóstolhatja a sorba érő erdélyi őshonos gyümölcsféléket. Gyümölcsrothadás ellen András gazda úgy védekezik, hogy ágyat vet, s az almát, szilvát, körtét szépen lepárolja, üvegbe, hordóba rakja.

Tusnádtövére érünk

Szeretszegen, Sántaszegen, Korodiszegen, Bartaszegen, Szénaréten végigfutva, jól megázva Tusnádtövére érünk. Utunkat az Olt ezüstös csíkja zárja. Itt Gál Sándor eligazít: „katonáinak megparancsolta, hogy gázoljanak át a folyón, hogy időt nyerjenek és hogy biztonságban lehessenek az őket követő ellenségtől. Minden szerencsésen sikerült. (...). Délután két óra volt. Gál egyedül indult a bükszádi vonalhoz. Útközben észrevett egy kozák lovasszázadot, ami már annyira közeledett, hogy kikerülni lehetetlen lett volna; más menekvése sem volt, mint, hogy lóhalálában elvágtasson, de ezt se tehette, mert Zug névre hallgató arab lova a hajnal óta tartó hosszú, sáros talajon megtett úttól kimerült volt és az Olton való átkeléstől még nedves, megmakacsolta magát és egy lépést se tett (...).

Ahogy a Csomád és Nagyjáhoros csúcsa között bevágódott Tusnádi-szorosra tekintetünk, Szemlér Ferenc Felhők című versének a sorai sejlenek fel a homályból: „Nézd: a felhők a nyugtalan égen/forgolódnak, szállnak, oszlanak,/mint valami nem is olyan régen /vívott harcban széjjelvert csapat.

Tusnád tövén, „Még egy árva kürtszó sem kiáltott,/Csak a szellő fújt ránk hirtelen,/és mi eszmét, fegyvert eldobálva/sompolygunk, amerre lát a szem.”