Akik futártáskával tekertek le 700 kilométert

Magyarország első olyan nagyszabású közösségi bikepacking eseményén, amely több mint háromszáz kerékpárost mozgatott meg.

A cél egyszerűnek hangzott: eljutni Szentgotthárdról Budapestre. A valóságban ez 700 kilométert, közel 8000 méter szintemelkedést, forró nyári napokat, erdei éjszakákat és rengeteg improvizációt jelentett.

A 200 kilométer is soknak tűnt, ezért 700-at tekertek

A Tour Horizont ötlete nem egy hirtelen elhatározás eredménye volt. A fiúk szerint már évekkel ezelőtt szóba került, hogy egyszer elindulnának egy hasonló teljesítménytúrán, csakhogy akkor még egészen másnak látszottak a számok.

– idézte fel Balázs.

A futármunkával és az egyre hosszabb hétvégi túrákkal azonban fokozatosan átalakult a viszonyuk a távolságokhoz. „Ahogy egyre többet bicikliztünk, rájöttünk, hogy a száz kilométer egy nap alatt nem valami elérhetetlen dolog. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a hétszáz kilométer sem tűnik már lehetetlennek.”

A döntés megszületett, de a kaland innentől még csak most kezdődött.

Nem az izom számít, hanem hogy bírod a nyerget

Sokan azt gondolnák, hogy egy ilyen túra elsősorban fizikai kihívás. A két futár szerint azonban a helyzet ennél árnyaltabb. „A futármunka abból a szempontból segít, hogy egész nap mozognak a lábaid, de nem ez a lényeg” – mondta Bence.

Balázs szerint a legtöbb ember rosszul közelíti meg az ilyen eseményeket. „Nem attól fáradsz el, hogy gyorsan mész vagy nagy erőt fejtesz ki. Mi nem versenyezni mentünk. Lassan haladsz, csak közben nyolc-kilenc órát töltesz nyeregben naponta. Ezt kell megszokni.” Ez a tapasztalat különösen jól jött akkor, amikor a hőmérő már reggel is harminc fok körül járt.

Huszonöt kilós biciklikkel a hegyek között

A Tour Horizont nem országúti verseny. A résztvevők önellátó rendszerben haladnak, vagyis

„A bicikli teljesen megváltozik, amikor felpakolod. Másképp kormányozható, másképp viselkedik, és hirtelen huszonöt-harminc kiló lesz az egész” – mesélte Bence. A szám önmagában talán nem tűnik soknak, de a kerékpáros világban egészen más léptékekhez szoktak. „A profi országútisoknál 6,8 kilogramm a minimális súlyhatár. Mi meg huszonöt-harminc kilóval mászkáltunk hegynek felfelé.” Ehhez jött még a víz.

„Két liter víz mindig kellett legyen nálad. Nem tudhattad, hogy mikor jön a következő csap. Lehet, hogy negyven kilométer múlva. Ha közben történik valami, defektet kapsz vagy rosszul leszel, akkor nagyon gyorsan problémává válhat a vízhiány.”

„Ez volt az egész ötlet alapja. Tudtuk, hogy teljesen abszurd lesz egy ilyen rendezvényen” – fogalmaztak a fiúk. Abszurd is volt. Miközben a mezőny nagy része ultrakönnyű felszerelésekkel érkezett, a két székelyföldi futár hátán ott virított a hatalmas táska.

„Folyton azt kérdezgették, hogy mi van benne. Hoztunk-e pizzát. Tele van-e sörrel. Miért csináljuk ezt magunkkal.” A táska hamar védjeggyé vált. „Háromszáznál több induló volt. Nyilván nem tudtad mindenkinek a nevét.

– mesélte Balázs.

Annyira feltűnést keltettek, hogy már az első pihenőnél interjút készített velük az egyik szervező. „Odajött, és az volt az első kérdése, hogy fiúk, mégis miért csináljátok ezt?”

Hegyek, dombságok és minden, ami közéjük fér

A túra útvonala Szentgotthárdról indult, de korántsem a legrövidebb úton vezetett Budapest felé. „Ha egyenesen mész, akkor valami kétszázhetven kilométer az egész. Mi hétszázat mentünk.”

A szervezők gondoskodtak arról, hogy a résztvevők megismerjék Magyarország szinte minden jelentősebb dombvidékét és hegységét.

Akadtak szakaszok, ahol az útvonal inkább emlékeztetett egy felfedezőtúrára, mint kijelölt kerékpárútra. „Néztük, hogy akik előttünk mentek, azok ezt sötétben hogyan találták meg egyáltalán” – fogalmaztak, betekintést nyújtva a biciklitúra kulisszái mögé.

A tervet átíró vadmalacok

A vadállatok kérdése indulás előtt mindkettőjük fejében ott motoszkált. „Mi azért Székelyföldön nőttünk fel. Bennünk van, hogy este az erdő nem feltétlenül a legbarátságosabb hely.” A magyarországi bikepacking-közösség azonban hamar megnyugtatta őket.

– mesélte Balázs.

Aztán jöttek a vadmalacok. A Vértesben egy turistapihenőt néztek ki alvásra, éjszakára. „Lementünk úgy százötven métert az erdőbe, és egyszer csak ott szaladgált előttünk egy csapat kismalac.” A következtetés ekkor gyorsan megszületett bennük.

Aznap inkább továbbtekertek.

– fogalmazott Bence. Ezen a napon mindössze 98 kilométert mentek, ami addigi teljesítményükhöz képest visszafogott tempónak számított.

A fordulatot egy egyszerű este hozta el. „Vettünk kolbászt, mustárt, sört, felmentünk egy turistapihenőhöz, tüzet raktunk és beszélgettünk.” Másnap pedig minden másként nézett ki. „Tizenegy óra negyven körül néztünk rá az órára, és majdnem száz kilométer volt a lábunkban. Akkor éreztük, hogy rendben vagyunk.”

Budapest felé már nem számoltak

Eredetileg hét nap alatt tervezték teljesíteni a távot. A negyedik napra azonban világossá vált, hogy sokkal gyorsabbak a vártnál. Egy ponton rájöttek, hogy nem muszáj még egyet aludni. Eldöntötték hűt, ha rájuk sötétedik, akkor is beérnek Budapestre. Az utolsó napon több mint 2200 méter szintemelkedés várt rájuk, de ekkor már lendületből haladtak.

A célba végül négy nap és tizenhárom óra után érkeztek meg.

– mesélték.

Amit legközelebb másképp csinálnának

A túra után természetesen jöttek a tanulságok is. Balázs szerint néhány felesleges holmi biztosan otthon maradna. „A vastag gyapjúzokni például teljesen fölösleges volt. Magyarországon, június végén vittem magammal, mert mi van, ha öt fok lesz.”

Bence ennél egyszerűbben fogalmazott. „Kevesebbet matekoznék. Nem számolgatnám állandóan, hogy mennyi van még hátra, mikor pihenjek vagy meddig menjek.

A négynapos kaland végén talán ez lett a legfontosabb felismerésük. Egy ilyen úton nem lehet mindenre előre választ találni. Egyszerűen csak fel kell ülni a biciklire, aztán menni tovább, ameddig az út visz.