Világháborús emlékműveket és történetüket kutatja Bodó István

– elevenítette fel Bodó István.

Az évek során rájött, hogy az emlékművekről kevés az ismeretanyag, a legtöbb településen vannak, mint egy-egy bútordarab a lakásokban, gondját is viselik, de keveset tudni róluk. Mintegy harminc-negyven évvel korábban épp emiatt kezdte el fotózni az emlékműveket, és lejegyezni róluk a veszteséglistákat, történelmi adatokat. Ez a hobbi mostanra olyan elhivatottsággá vált, hogy valószínűsíthetően jelenleg Székelyföldről Bodó Istvánnak van a legnagyobb fotótára háborús emlékművekről. Mint kifejtette, több mint tízezer fotót készített az elmúlt években – egy emlékműről több kép is készült, hogy az azokról leolvasható adatok is megmaradhassanak digitális formában.

Meglátása szerint könnyebb elmondani, hogy hol nincsen, példaként pedig Alcsíkot említette, ahol Tusnádfürdő és Csíkmindszent kivételével minden faluban van háborús emlékmű. Azt is megjegyezte, hogy a legrégebbi emlékművet Alcsíkon 1922-ben állították, méghozzá érdekes módon a legújabb faluban, Újtusnádon – a falu 1822-ben jött létre, és 1922-ben a centenáriumi ünnepségen állított emlékműre felvitték az első világháborúban elesetteknek a névsorát is.

A szakember arra is kitért, hogy térségünkben az emlékműveket mondhatni két részre oszthatjuk. Egyrészt vannak a régen állítottak, amelyek nagy többsége első világháborús emlékműnek készült, majd a későbbiekben kerültek fel azokra a második világháborús veszteséglisták.

Ezek mellett vannak a teljesen újkori emlékművek, amelyeket a 1989-es rendszerváltás után állítottak. Felcsíkon például zömében pár éves emlékművekkel adóznak a hőseiknek.

Amíg kezdetben csak a fotózás és az emlékműveken található információk lejegyzése jelentette a gyűjtést, ahogy egyre többen kértek segítséget tőle kutatásokhoz, kiadványokhoz, Bodó István rájött, hogy módszeresebben és alaposabban kell körüljárnia az emlékművek múltját. Így kezdte a korabeli sajtót is átolvasni, nagy segítséget jelentett neki a Csíki Lapok és a Székely Nép is, amelyek részletes tudósításokat közöltek az emlékműállításokról. Emellett a Széchenyi Könytárban és az Arcanum online felületen is kutatott, valamint az erdélyi történelmi egyházak vezetőitől is kapott felhatalmazást, hogy a kutatása okán a plébániákon adjanak hozzáférést az egyházi adatokhoz, Domus Historiákhoz.

Ezen engedély által tudott hozzáférni például a Csíksomlyó-Csobotfalva-Csomortán közös plébániájának Domus Historiájához, amelyben az akkori plébános Bálint Lajos több mint tíz oldalon át taglalta a háborús emlékmű létrejöttének körülményeit. A kutató érdekesnek találta, hogy a korabeli sajtóban erről viszont semmit nem talált. De az egyházi dokumentumból kiderült, hogy a plébános tíz évi kitartó munkájába került, hogy közadakozásból elkészülhessen 1930-ban az ötvenezer lejes költségű világháborús emlékmű, amelynek anyagi támogatását ugyan kérte a plébános az említett három település közbirtokosságától, de kérése süket fülekre talált. Bodó István szerint

Így végül idén saját költségéből fizette ki a szakembert, aki elvégezte az évek során megrongálódott emlékmű talapzatának felújítását.

akik rendszerint megpróbálják kideríteni, hogy milyen szándékkal foglalkozik valaki a település emlékművével. Ezáltal gyakran elegyedett beszélgetésbe a helyiekkel, hogy lássák, nincs munkája mögött semmi rossz szándék.

A beszélgetések során sok emberi történetet ismert meg, például egy bácsi azt nehezményezte, hogy a helyi emlékművön nincs fent édesapja neve a háborúban elesettek között, mert az hazatért a háborúból, de sajnos két nap múlva el is hunyt az ott szerzett sérülések miatt. Máréfalván például az emlékművön észrevette, hogy az azonos családnevűek mellett páronként van egy vízszintes vonal, az emlékmű alján pedig jelezték, hogy az a testvérpárokat jelöli a névsorban.

Egy-egy ilyen történet nagyon megérintette a kutatót, ahogy fogalmaz, ilyen szempontból nem elég „profi”, mert ilyenkor meg kellett állnia, és csak másnap folytatta a munkát.

Családja is támogatja

Mint megtudtuk, nemcsak a munkahelye miatt volt szerencsés helyzetben, hanem a családja miatt is, hiszen felesége és gyermekei is érdeklődnek a történelem iránt, szívesen vállalták, hogy a hétvégi programba emlékművek fotózását is betervezzék. A felesége rendszerint türelmetlenül várja, hogy elkészüljenek a fotók, és ő is közelebbről szemügyre vehesse az emlékműveket. De a már egyetemista lányai is szívesen csatlakoztak hozzájuk, mikor például kiderült, hogy a hét közben fotózott emlékmű egyik részlete nem olvasható a felvételekről.

Ez a hobbi akkor vált tudatos gyűjtőmunkává, amikor olyan sok emlékművet fotózott már, hogy felismerte, szeretné valamilyen formában megmutatni az eredményt, hogy több emberhez eljuthasson. Először a közösségi oldalakon tette közzé fotóit, majd egy alkalommal az irodájában a falinaptárat nézve érezte azt, hogy az azon lévő fotót, ha egy hónapig látja, valahogy beleivódik az emberbe. Innen jött az ötlet 11 éve, hogy falinaptárat készít emlékművek fotóiból, egy-egy hónapra berak négy emlékművet, plusz a fedőlappal közel ötvenet ismerhetnek meg, akik kirakják a falra. A naptárkészítéssel évekig foglalkozott, de mint mondta, nem kereskedelmi céllal, ajándékként adta azokat, ha valaki fizetni is akart értük, az abból származó jövedelem a következő naptár elkészültét biztosította. Később tábori levelezőlapok kerültek a naptárba, majd öt éve, amikor a 82-es székelyudvarhelyi székely gyalogezred történetének kutatásába kezdett, akkor az onnan származó látványosabb tárgyi emlékek fotói kerültek a naptárba leírásos részekkel is kiegészítve.

anyai nagyapja, Orbán István a magyar királyi brassói 24. honvéd gyalogezredhez vonult be zászlósként, és hadnagyi rendfokozatig jutva szerelt le. Emellett Orbán István másik apatársa, Bartalis Imre háborús múltjának kutatását a családból kikerült visszaemlékezési napló indította el, akit szintén a magyar királyi brassói 24. honvéd gyalogezredhez soroztak be, majd áthelyezték a magyar királyi 138. honvéd tábori tüzérezredhez, ahonnan tizedesi rendfokozatot elérve szerelt le. E három személy történetét nemcsak körüljárta, az ismeretanyagot összegyűjtötte, hanem egy könyvben meg is jelentette idén év elején Ők hárman hazajöttek címmel. Mint az író fogalmazott,

Nem tartja magát gyűjtőnek

A könyvbe többek között korabeli újságcikkek, könyvrészletek, fotók, háborús iratok, jelvények, kitüntetések, levelek, szerelmeslevél, valamint most is álló emlékművek, síremlékek fotói is bekerültek. Ezek közül van, ami levéltári kutatásból, gyűjtők felajánlásából került ki, de olyan tárgyak is vannak, ami Bodó István háborús gyűjteményét gazdagítja. Kérdésünkre elmondta, nem tartja magát gyűjtőnek, egyrészt nem ért annyira a háborús relikviákhoz, másrészt „mindent az ember nem csinálhat egyszerre”. Hozzátette azonban, hogy

Emellett nagyon szereti gyűjteni a második világháború kezdetekor, a második bécsi döntést követő időszakból származó postai bélyegzőket, amelyeken Csíkszereda visszatért felirat szerepel. Az akkori magyar posta minden bélyegét őrzi ezzel a bélyegzővel, de olyan példányai is vannak, ahol a nemzetiszín szalag is a bélyeg és bélyegző mellett van.

S habár az évek alatt végére ért a térség emlékműveinek feltérképezésének, a velük kapcsolatos munkát azonban nem tudja, nem akarja abbahagyni. Az Alcsík Kistérség Fejlesztési Társulás nemrég felkérte, hogy készítsen egy könyvet az alcsíki világháborús emlékművekről, amelyekben nemcsak a fotók és a rajtuk szereplő információk kerülnek bele, hanem a kutatásaiból származó további információk is. Ez a könyv még idén megjelenik, s habár még dolgozik rajta, már megkapta a következő felkérést is, hasonló kiadványt kell készítenie majd a Felcsík Kistérség Fejlesztési Társulásnak is.

Tisztelet a hősöknek – nem csak elméletben

Bodó István örömmel jegyezte meg, hogy a nemcsak a jelzett kiadványokkal, hanem az emlékművek gondozásával is tisztelegnek a térségi közösségek háborús hőseik előtt. Munkája során azt tapasztalja, hogy a legtöbb helyen nem hagyják lepusztulni az emlékműveket. A hősök iránti tisztelet fokmérője egy településen szerinte az, hogy november másodikán milyen kép fogadja az arra járót az emlékműveknél. Ha virágokat, gyertyákat találni a hadisíroknál, emlékműveknél, az azt jelenti, a közösségnek fontos a múlt, a hősök tisztelete. S habár találni rossz példákat is, a kutató bizakodó, mert látott véletlenszerűen Vargyason óvodás csoportot, ahogy gyertyát gyújtanak a helyi emlékmű előtt, és Csíkszentmártonon is találkozott diákcsoporttal a haditemetőben.

Meglátása szerint a történelemtanároknak nagy felelőssége van abban, hogy mit adnak át a jövő generációinak, hogy tesznek-e azért, hogy a tanterv keretein belül vagy amellett kicsit a helyi történelmet, múltat is közelebb vigyék a diákokhoz. Ehhez egy-egy haditemetőben, háborús emlékműnél tett séta, egy-egy meghívott előadó is elegendő lenne – mutatott rá meglátásaira Bodó István. Kiemelte, „az emlékművek jelenléte kaput tud nyitni a történelem megismeréséhez, az ismeretek bővítéséhez, és könnyebb általuk a fiatalokat, gyerekeket bevonzani. Ez mindenképp cél kell, hogy legyen, hiszen bennük van a jövő”.

Kérdésünkre, hogyan érintette a Honvédelmi Minisztérium elismerése, a kutató meghatódva szögezte le, hogy soha nem gondolt arra, hogy ezért a munkájáért őt akár egyszer is kitüntetik.

A Magyar Hadisírgondozásért Kitüntető Cím bronz fokozatának átadása elmondása szerint egy nagyon-nagyon jól megszervezett esemény volt, amilyet ő még sosem tapasztalt. Minden szempontból felemelőnek találta, meglátása szerint jó érzésű magyar ember azt könnyek nélkül nem tudja elviselni. Ő maga is annyira meg volt hatódva, hogy nehezen tudta pár szóban megköszönni az elismerést. Utólag pedig úgy látja, hogy nemcsak jólesett számára a kitüntetés, hanem ösztönzi is a további munkára, hogy ne hagyja abba, folytassa a gyűjtőmunkát, a megszerzett ismeretanyag kivonatolt, szerkesztett átadását az utókornak.

Kömény Kamilla

A cikk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg 2025. augusztus 28-án.