Berze Vilmos: posztóból lesz az igazi ruha

A pár négyzetméteres szobában vaskályhán melegedtek a több kilogrammos vasalók, a falon régi háborús hősök képei, a szárítórudakon pedig különféle vásznak és textíliák voltak felaggatva. Vilmos bácsi jókedvűen fogadott bennünket, és szinte kérdezés nélkül mesélni kezdett. 1937-ben Székelyszentkirályon született, katonacsalád leszármazottja. Apja is szabó volt, tőle tanulta a székely harisnya, vagyis a magyar nadrág szabását, annak zsinórozását. Elmondása szerint a harisnya szót az Osztrák–Magyar Monarchia idejében, amolyan csúfnévként kezdték el használni, mivel ugyanúgy testhezálló volt, mint a női harisnyák, melyeket akkoriban kezdtek el gyártani.

„Én hét osztályt jártam, az iskolában nagyon szerettem Petőfi Sándor verseit, szépen írtam, de a tanítóm szerint nem helyesen” – mesélte mosolyogva. A katonaság után az udvarhelyi készruhagyárban kapott állást, ahol szalagmunkát végzett, ami mellett folyamatosan képezte magát. „Pálfi Laci bácsihoz és Lőrincz Déneshez is rendszeresen jártam szabászatot tanulni, és az évek során nagyon sok könyvet vásároltam, ezekből is sokat tanultam” – mondta, azzal ki is surrant, és legalább nyolc-tíz, szabóknak kiadott szakkönyvvel és huszárruhákat bemutató kötettel jött vissza a műhelybe. Megmutatta, mi a különbség a katonaruhák, az öltönyök, illetve az atilla (ruhadarab) szabásvonalai között. „Az »atilla-kabátnál« derékban el van vágva az anyag, így sokkal jobban követi a test vonalát” – magyarázta.

 Bevallása szerint valahogy mindig kilógott a sorból, fiatalon pedig igencsak vakmerő volt, hiszen a kommunizmus idején egy alkalommal elmesélte a szövetkezetben dolgozó idősebb szabóknak, hogy ő atillát varrt, amit a munkatársak biztatására másnap fel is vett. Ennek hatására egy darabig ott is díszmagyar kabátokat varrtak, de a vezetőség hamar rájött a turpisságra, és azonnal betiltották. „Készültem én mesteri vizsgát is letenni Csíkszeredába, mert egy időben elterjedt, hogy ellenőrzések lesznek a gyárban, és akinek nincs diplomája, azt kidobják, de végül nem lett belőle semmi. Így hát szabó voltam, vagyok ma is, de nincs róla papírom” – vallotta.

Rendelés, elkészítés

Az igazi székely harisnya fehér posztóból készül, a zekék és mellények pedig világosszürkéből, fekete díszítéssel és zsinórozással. Megtudtuk, hogy ebben a műhelyben készültek el az udvarhelyi vörös darabontok ruhái is. „Sokan felkeresnek bennünket, hiszen mi még a régi módszerekkel dolgozunk. Vannak, akik régi fényképeket hoznak magukkal, melyek ünneplőbe öltözött nagyszülőket vagy más rokonokat ábrázolnak. Akkor itt, helyben levesszük a méreteket, de ha szükséges, akkor megrendelésre a megszabott ruhaméretek alapján is szoktunk dolgozni, vagy az is előfordult már, hogy elképzelés alapján készítettünk egy rajzot” – tudtuk meg Jakab Erzsébettől, Vilmos bácsi lányától. Homoródszentmártonból szerzik be a gyapjúposztót, melyet szintén kézzel készítenek. Hogy a zsinórozás miatt a tisztítás során ne húzódjon össze az anyag, belül kanavásznat fércelnek a posztóra. A minták és méretek alapján kivágott darabokat lábbal hajtható varrógépekkel varrják össze, majd tömör vasból készült, nyolc kilogrammos forró vasalóval vasalják meg.

Vilmos bácsi csakis posztóval szeret dolgozni, bár mostanában inkább csak csákókat varr, mert kissé gyengült a látása. A kabátok és mellények gombjai is különböznek, van, aki műanyag gombbal kéri, van, amelyen zsinórból van kialakítva. Régen ha az atillákon fából faragott gombok voltak, annak viselője tiszt volt – mesélte a szabómester. Például egy zeke elkészítése az anyaggal együtt 450–500 lejbe, a székely harisnya pedig 170 lejbe kerül. Megrendelőik között volt Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is, aki egy zekét varratott Vilmos bácsiék műhelyében. „Sok megrendelőnk van Oroszhegyből, Máréfalváról, Oklándról és Keresztúr környékéről is. Arra is volt példa, hogy egy egész osztálynak varrtunk székely ruhát konfirmálásra” – emlékezett vissza Jakab Erzsébet, aki szerint a kommunizmus után, az egyenruha eltörlésével kezdtek egyre többen visszatérni a népviseletre.

Viselet régen és ma

Vilmos bácsi műhelyében nyolc varrógép van, a legrégebbit még édesapja, Berze Domokos vette 1926-ban, amiért akkoriban 18 ezer lejt fizetett, vagyis két ökör áráért vásárolt meg. „Én a varrógépek szerelmese vagyok, nagyon sokat összegyűjtöttem az özvegyasszonyoktól, szétszedtem, átszereltem őket. A modern, Németországból hozottak nem olyan jók zsinórozásra, mivel nem olyan karcsúak ” – magyarázta a szabó. Nyugdíjazását követően nagyon sokan megkeresték, hogy tanuljanak tőle, bár elmondása szerint ez egy olyan mesterség, amit nagyon kell szeretni és elsajátításához legalább 4–5 éves gyakorlatra van szükség. Lányát is 14 éves korától kezdte el tanítani a székely férfi népviselet darabjainak elkészítésére. Jakab Erzsébet (született Berze Erzsébet) textilipari iskolát végzett, sokáig mesternőként dolgozott az egyik helyi készruhagyárban, majd pár éve édesapjával együtt saját vállalkozásba kezdtek.

Régen két rend ruhája volt mindenkinek: egy, amiben hétköznap járt, és egy, amit csak ünnepi alkalmakkor vett fel. Akkoriban télen-nyáron harisnyában jártak a férfiak, a hozzá való posztót pedig a család női tagjai szőtték-fonták, majd ványolták. A zsinóros, paszományos, sújtásos vagy vitézkötéses ruhák mind Székelyföldön, mind Magyarországon családon belül öröklődtek, a mintázatok pedig rangot is jelöltek. Egy-egy sújtás elhelyezkedéséből vagy gyakoriságából azt is le lehetett olvasni, hogy melyik településről érkezett, illetve hogy annak melyik családjából származott az illető. „Annak idején egy téli zeke ára egy havi fizetés volt, de akkoriban nem volt más, egy kabát élete végéig kiszolgált egy embert. Manapság rengeteg a ruha, az üzletek mellett egyre több turkáló nyílik, az emberek nem járnak szabóhoz. Ha nem zsinórozással foglalkoznánk, akkor ebből sem lehetne megélni” – vallotta Vilmos bácsi.