Az emberközpontúságról és a hely szelleméről mint a kereskedelem motorjáról

Erdőszentgyörgyi református kisnemesi családból származik. Büszkén mondja, hogy 1608-as keltezésű nemesi oklevél van a birtokában, s azt sem tartja kizártnak, hogy a manapság vidékünkön gyakran megforduló Charles herceggel is rokonságban állna. „Nem a hivatalos vérvonal révén – mondja nevetve –, hanem alsóbbrendű kapcsolatok által, hiszen bármelyik szépapám megfordulhatott a szomszédos Rhédey-birtokon, s bármi megeshetett, amit ma nagyon nehéz lenne bizonyítani, de semmi sem zárható ki.”

– Még az interjú előtti magánbeszélgetés során annyit elárult, hogy bár Udvarhelyszéken igen gyakori a Boros családnév, önnél ez mégiscsak egy felvett név…

– Így van. Engem Nagy György Csaba néven anyakönyveztek. Szüleim Udvarhelyen éltek, de kétesztendős koromban elváltak. Én édesanyám jóvoltából Székelyudvarhelyen nőttem fel. Édesanyám székelyszentmihályi. Átlagos, akkor középszinten élő család volt a miénk. Barátaim, elemista osztálytársaim mindannyian a park környékén, a szombatfalvi kicsi állomás mellett, a Sziget-negyedben és a Malom utcában laktak. Nem voltam rossz tanuló, csak éppen a fokozott szabadságvágy vezérelt a sízés, a túrázás, majd az extrém sportok felé. Úgyhogy én annak idején az 1-es számú ipari szaklíceumban végeztem – ez ma Bányai János nevét viseli – elektrotechnika, azaz villanyszerelő szakon. A homoródalmási Orbán Balázs-barlangba járogattunk, ha tehettük, annak minden járatát ismerem.

– Mi történt önnel a rendszerváltozás után? Egyből vállalkozást indított?

– Annak rendje és módja szerint átéltük a változást. 1989. december 24. és 1990. március vége között – amikor nem volt rendőrség a városban – néhány barátommal a városházán laktunk, és onnan irányítottuk Székelyudvarhely rendvédelmét. 1990 májusában még elvittem negyven gyermeket az almási cseppkőbarlanghoz, aztán amikor valamelyest konszolidálódott a helyzet, én is elmentem egyet külföldre, azaz Magyarországra. Emlékszem, hogy kerestem 30 ezer forintot, azt gyorsan befektettem, könyveket hoztam, s azokat szétosztottam az ismerőseim között. Arra gondoltam, hogy amennyiben ilyen nagy a tudásszomj, akkor meg kell ismételni az akciót. Még több könyvet hoztam. Akkor már édesanyám várt a segesvári állomáson, hogy haza tudjak jönni a csomagokkal. Már annyi pénzt kerestem a könyvekkel, hogy tudtam venni egy 1100-as Daciát. Abból a megfontolásból szereztem be az akkor húszéves járgányt, hogy alkalmanként majd kimegyek a búcsúkba, különböző koncertekre, vidékre, s viszem a könyvet. A gépkocsi a következő alkalommal lerobbant. Sőt: a lakodalmi pénzünk is odalett, de a feleségem támogatta elképzeléseimet. Immár Udvarhelyen kezdtünk el vállalkozni. A Bethlen-negyedben, a mostani park város felőli sarkában, ahol a taxiállomás van, építettünk egy bódét, ahonnan árusítottuk a könyveket, a helyi lapokat, meg a külföldi remittendát. Pár hónapig nagyon jól ment, mígnem egy hozzánk hasonló lelkes társaság el nem érte a polgármesternél, hogy a városkép rombolása miatt nekünk onnan mennünk kell. Nem sokkal később ők húztak fel oda egy még rusnyább bódét.

– Milyen irodalmi irányok, mely szerzők álltak közel a szívéhez?

– Elsősorban a magyarságtudomány, a néprajz. Én nem végeztem felsőbb iskolákat, de gyermekkorom óta bejáratos voltam a „Vén Farkashoz”, a közelmúltban elhunyt esztelneki László Jánoshoz, aki költő és író volt, politikai meggyőződése miatt börtönöket megjárt ember, és évtizedeken át domborművek faragásából tartotta fenn magát. A Szentimre utcában lakott egy „patkányfészeknek” nevezett szobában. Én elviseltem a bűzt, a mocskot, a rendetlenséget, ami nála volt. Rendszeresen jártam hozzá. Azt hiszem, tőle sajátítottam el a rebellis tulajdonságok alapjait. Költészetből, tiltott szépirodalomból, filozófiából egy életre elégséges löketet kaptam tőle. Egyfajta példaképem volt. Az első. Nagyon sajnálom, hogy majdnem ismeretlenül és méltatlan körülmények között távozott az élők sorából.

– Hegymászás, kultúra, könyvbiznisz – ezek eddig egyáltalán nem sikersztorik. Mikor kezdődött az igazi kereskedelem?

– A kilencvenes évek közepén kezdték bérbe adni az éppen szétesőfélben lévő állami kereskedelmi vállalat üzleteit. Mi először nagykereskedéssel próbálkoztunk, de a kezdeti sikerek dacára abba is belebuktunk. Nem voltunk képzett kereskedők, de belevágtunk a kiskereskedelembe, és kivettük a székelyudvarhelyi Szuper üzletet. Családi vállalkozásban dolgoztunk. Éjt nappallá téve hajtottunk. Aztán következett a többi. Akkor már mertük keresni a kihívásokat. Voltak üzlettársaim, akikkel jól megértettük egymást, csak éppenséggel nehezen viselték el, hogy én támogatok bizonyos sportrendezvényeket, a várost, a kultúrát. Úgy éreztem, hogy folyton áldozatot kell hozni a közösségért. Például nem voltak zenészek a táncházban – egyébként most sem élnek a városban megfelelő számban mozgósítható népi zenészek –, hosszú időn át mi gondoskodtunk az ideutaztatásukról. Mit mondjak, a város egyik legjobb amatőr néptánccsoportjának most is a Merkúr áruház biztosítja a helyet, mert nincs próbatermük.    

– Ma azt mondják önökről, hogy „helyi multi”... Ez nem sértő?

– Nem. Valóban úgy viselkedünk, mint egy „határokon belüli kisebb multinacionális vállalat”. Én nem tartom magam kereskedőnek. Nekem az a célom, hogy a jó áru jó áron megtalálja vásárlóját. És lehetőleg a közelben termelt nyersanyagból legyen itteni termék. Emiatt hoztuk létre a Góbé termék márkajelet, amelyet nem kaphat meg bármely gyártó. Helyi alapanyagból álló helyi terméket kínálunk a helyi vásárlónak. Az a cél, hogy a pénz minél szűkebb, minél kisebb sugarú körben forogjon. Amikor hozzáfogtunk, először a közösséget, a potenciális vásárlót figyeltük meg. Tisztában kell lenni a helyi termelő gondjaival, és tudni kell a vásárló titkait is. Ha valóban szolgálni és szolgáltatni akarunk, akkor a kettő között egy jól behatárolt helynek és feladatsornak kell lennie, amit csak jól végezhetünk el. Igyekszünk minél közelebbről szállítani az autentikus termékeket. Volt egy hasonló kezdeményezés Magyarországon is, dolgoztunk velük, de amikor rájöttünk, hogy csalnak és a kevéssel több profitért bármire képesek, felbontottuk a megállapodásainkat... A multi nem mindig rossz... Látom, hogy a szomszédos országokban az igazi és komoly üzletpolitikával rendelkező multik ugyanúgy gondolkodnak, ahogyan mi. Szolgáltatni kell, vissza kell osztani a helyieknek, hogy a barátság, a jóérzés és a vásárlóerő megmaradjon...

– Körülbelül két éve van a piacon a „Góbé szellemi termék” márkajellel ellátott két könyv és egy társasjáték. Ez véletlen ötletből született, vagy már régóta készültek rá?

– Semmi sem véletlen. Ahogy egy ember építi magát a tanulás és a tapasztalatok, a tudás segítségével, egy cég, egy vállalkozás, egy jogi személyiség is fokozatosan alakítja ki saját egyéniségét. El kell döntenie a cég vezetőjének, hogy csak a vásárló pénzére van-e szüksége vagy az állandó kapcsolatra és a bizalmára is. És mit szeretne a vásárló? Milyen többletet? Egy saját nyelvén szóló feliratot – például –, egy mosolyt, de ezt is úgy kell felmutatni és odaadni, hogy ne árts, ne sérts és ne légy túl hivalkodó, hiszen együtt élünk itt a románokkal, a cigányokkal, még a szászokkal is egy-egy kicsit. A kultúra egy többlet, egy gesztus, amellyel mosolyogva közeledünk vásárlóinkhoz. Ezek a könyvek szép kivitelűek és olcsók, egységáron adjuk. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben is teszünk ilyen gesztusokat. És más apró terveink is vannak az éles üzletpolitika mellett. Majd meglátják.

Ex Libris-díjjal tüntették ki Boros Csabát

Egyhetes díjátadó körúton adják át az Ex Libris-díjakat a Magyar Művészetért 32. Gálája keretében. Összesen 26 díjazottat jutalmaznak Brassótól Marosvásárhelyig, Csíkszentdomokostól Csíkszeredáig. Tegnap délután öt elismerést osztottak ki Csíkszeredában, a Márton Áron Líceum dísztermében, Nagy Balázs, Sebestyén Péter, a Role Zenekar és a Régizene Fesztivál mellett elismerésben részesült Boros Csaba is.